2015. december 30.

1. Sikoly - Démonaink

Kedveseim!

Hát ez a nap is elérkezett, hogy végre publikálhatom az újabb történetem első fejezetét! Úgy vélem ez hatalmas dolog egy kialakulóban lévő "regény" esetében, hiszen valljuk be minden olvasó az első fejezetekből alkot véleményt. De előtte fontosnak tartom, hogy felhívjam a  figyelmeket erre a pár apróságra. Először is le szeretném szögezni, hogy mielőtt bárki olvasásba kezdene: ez nem egy tündérmese Csodaországból , egy romlott világot festek le elétek a hozzá illő karakterekkel. Jelen esetben a fejezet négy karaktert vonultat fel, a következőben megismeritek a többieket is. A másik fontos dolog, hogy a fejezet 16-17 Word oldal. A további részek nem lesznek ennyire hosszúak - kb 10 oldalasak -, szóval senkit nem kényszerítek arra, hogy egy ültő helyében elolvassa az egészet. Valószínű havonta érkeznek új részek (sikolyok), de ez sok mindentől függ! :) 
Szívesen fogadok bármilyen jellegű hozzászólást, véleményt! 

Jó olvasást; Skyler 

FIGYELEM: a történet korhatáros kifejezéseket és a nyugalmat megzavaró jeleneteket tartalmaz*
Első Sikoly

„A romlás olyan, mint a futóhomok;
egy lépés, és már le is rántotta az embert.”

2013. 08. 26, The Langham Hotel, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok
   
  Andrey azt harsogta a lány után, mikor a koromfekete, orosz rendszámú Lexus terepjárójából kilépve a rubinvörös Versace cipőjének sarka érintette az East és a Tizenhatodik Sugárút kereszteződésének betonját, hogy össze se érintse a formás combjait reggel ötig, hacsak nincs kedve úgy járni, mint többen előtte, mert a Főnök utálja a felelőtlenséget. „Ti mind pótolhatóak vagytok, csibém, nincs olyan lucskos pina a világon, ami ne lenne pótolható." Idézet a vulgáris orosz maffiózótól. 
  A ruszkik a nyugati prostitúció és lánykereskedelem nagykutyái. Undorító emberek, az alvilág legmocskosabb patkányai. A "lányaikat" tárgyként kezelik, számukra mindannyian csak egy jól fialó gépezet alkatrészei. Se több, se kevesebb. Hiába van ott a tekintélyt parancsoló „luxus” jelző, ettől nem jár ki nekik nagyobb tisztelet, vagy kivételesebb bánásmód. Csupán annyi, hogy nem fordulhat meg bennük akármilyen leprás farok, csak azoké a - legtöbbször szottyadt seggű, Viagrazabáló – üzletembereké, akiknek elég vastag a pénztárcájuk ahhoz, hogy meg tudják fizetni a teljes körű szolgáltatást. Persze a ruszkik nem kicsi tétekben játszanak, tehát az elvárások is sokkal keményebbek, az a bizonyos léc pedig szinte elérhetetlen. Ha az öntelt, minden hájjal megkent ügyfélnek nem használt a kékbogyó, legtöbbször az ő kudarcát is a prostira vetíti, több körben lejáratja a főnök előtt, ami újabb szankciókat von maga után és így tovább. Ez egy alvilági mókuskerék, abszurd lírán keresztül szemléltetve egy mocskos orosz rulettet játszik a strici és a prosti, akár a kanos kandúr meg az ártatlan kisegér.
Locked Away
  A csípős nyáréjszakába kilépő Anja Wright szerencsésnek mondhatja magát, hiszen keményfából faragták és nem tört össze már az első hónapokban. Nem adta könnyen a testét, a végsőkig küzdeni próbált, de szépen lassan be kellett látnia, hogy mindez eredménytelen: vagy hagyja, hogy tárgyként kezeljék beletörődve kilátástalan sorsába, vagy hamarosan a helyszínelők hajolgatnak a féreg-járta, felismerhetetlenségig torzult, oszladozó teteme felett és ez az opció a legkevésbé sem kecsegtette.
  Szóval elkezdődött az újabb éjszakai műszak. Ismét az ukrán bankár lakosztálya előtt tették ki, aki minden második napon ki szeretné ereszteni a gőzt a fáradalmas konferenciák után. Pavlo Vasylenko kielégíthetetlen alak volt, sekélyes és a kétségtelenül mazochista. Nagyon kevés nő volt képes örömet okozni neki, Anja azonban már az első találkozásukkor sikerrel járt. Ő lett az ukrán személyes kedvence, csillagokban mérhető összegeket fizetett érte és szörnyen bosszantotta, ha a lány csak egy percig is megvárakoztatta. 
  Miután Anja eltöltötte a nem túl megnyerő külsejű, negyvenes férfivel a kiszabott néhány órát, a táskája mélyére dugta a pénzköteget, majd búcsút intve lesétált a sötétbe burkolózott, kietlen utcára. Semmire nem vágyott jobban pár röpke percnyi magánynál, ezért lopva körbekémlelt, hogy nincs-e a közelben ordenáré, négykerék-meghajtású Lexus. Mikor a paranoid szokását elvégezte, lehúzódott egy szűk sikátorba, ahol cigarettát kapart elő a kígyóbőr táska egyik belső zsebéből. Az olcsó öngyújtóval felizzította a nikotinforrást, aminek parazsa narancsos fénykört vetített kipirult arcára. A falatnyi ruhába bújtatott, kihűlt, vékony testét kellemes melegség járta át, lehunyt szemmel élvezte, ahogy a jótét nikotin átjárja összeszűkült ereit. A hideget árasztó betonfalnak döntve fejét engedte szabadjára a letüdőzött füstöt, ami fátyolosan burjánozva vált eggyé a csípős levegővel. 
  Autóajtók csapódására rezzent össze, rajtakapottan tágra nyitotta mogyorószín szemeit, de a terepjáró fényszórói szinte teljesen elvakították. Valahol a zsigereiben érezte, sőt tudta, hogy ők azok, kifinomult orrát megcsapta a jellegzetes orosz szivar és a Bourbon whiskey szagának elegye megfűszerezve egy kis "Dolce pinaszaggal". Nem repestek az örömtől, valaki nagyon felbosszantotta őket, a feszültséget jóformán vágni lehetett volna a légtérben. 
  Anja fájdalmasan nyelt.
  A közelgő vég arcon csapta gyomorforgató bűzével. 
  Az erőszak ott vibrált a levegőben, mint mindig, ha a ruszkik csoportosan bukkantak fel valahol. Az esélyeit latolgatta, de jól tudta, amit minden zsákutcába kerülő nő tud ebben az elfajzott világban: minden adandó lehetőség kihasználásával csupán a saját helyzetén ronthat. Hiába a sok feminista mozgalom, még mindig a férfiak a cápák, a nők csupán a tengerükben úszkáló gyanútlan cethalak. 
  Az első ökölcsapás az arccsontját érte, szilánkosra tört, de még nem rogyott össze. Az adrenalin hajtotta, szánalmas próbálkozásokra ösztönözte, hogy rúgjon, karmoljon, harapjon, de a bivalyerős, feltüzelt férfiak nyálat fröcsögve az arcára, hiénamód nevettek rajta. 
  - Csak ennyire telik tőled, сука?! – sercegte a fülébe a legközelebb álló. Tudta az obszcén orosz kifejezés jelentését, gyakran szőtték bele a mondanivalójukba, ha a magafajtához szóltak. „Kurva, szajha, ribanc”, túl régen szólította bárki is a becsületes nevén. 
  Újabb ütés, ezúttal a gyomorszájába mélyedt a vaskos ököl. Könnycseppek gyűltek a szemébe, de visszaszorította a szánalmas zokogást. Már úgysem számít, hogy erős maradjon. Nincs értelme felesleges küzdelmeknek, ezek fáradhatatlanok, és ha az egyiket sikerül is hidegre tennie, ott ólálkodik körülötte még legalább négy hasonszőrű könyörtelen vad. Mostanra nem tudta máshoz hasonlítani őket, hiszen a húsvér embert soha, egyetlenegyszer sem látta meg bennük. 
  Lehunyta véreres szemét, műszempillái alól kisujjnyi könnycseppek buggyantak a felszínre és csorogtak végig kiszáradt arcán. 
  Csak gyorsan már. 
  Alulról markolt gesztenyebarna hajába, fejét hátrarántotta, a porcok hangosan tiltakoztak. Már nem remegett, már nem félt a következményektől. A nyakát satuba szorító erős kéz elzárta a levegő útját, sípoló tüdővel, kapálózva igyekezett szabadulni. A nemi erőszakokban soha nem a behatolást tartotta a legkínzóbbnak. Mert bár az azzal járó fájdalom is elviselhetetlen, de legalább egyszer véget ér, azonban a teste többi részét érő bántalmazások nyomait örökké a testén hordozza majd, mint egy groteszk tetoválást, ami egész életében emlékeztetni fogja a pokolra, amiben élt. 
  Ivan utat talált magának, Anja összeszorított ajkakkal tűrte a testébe hatoló vaskos péniszt, a hasfalába hasító fájdalom egész testét átjárta, gerince ívben hajlott hátra, koponyája többször a falhoz csapódott. 
  Aztán egyszerre vége szakadt a szenvedésének, mintha elvágták volna a vezetékeket egy eszelős horrorfilm végjátékánál. Fegyverropogás hasított a chicagói nyáréjszakába, az oroszok Kalasnyikovokkal lőttek a bokrok felé, ahonnan a golyósorozat érkezett, de csupán a sötétben tapogatóztak. A Magnumból repülő lövedékek egyike leterítette az elől álló ruszkit, társai felbőszülten viszonozták a tüzet, de a bokrok ágai és néhány autó karosszériáján kívül senkit nem találtak el. 
  Anja a földön kuporgott, lehunyt szemmel, felhúzott térddel dülöngélt, combjain meleg vérfonalak kígyóztak végig. 
  Mikor lesz már vége ennek?
  Nem akart békét, tudta, hogy ezt a fogalmat csupán a történelem ragasztotta rá az átmeneti, nyugodt időszakokra, valójában soha nem létezett. Ha valakiben egyszer fellobban a harag pusztító lángja, semmi nem képes kioltani a tüzet, az csak terebélyesedhet, míg végül mindent elpusztít maga körül. 
  Szándékosan merült alá a sötétségbe. Nem akart szemtanúja lenni a történteknek, a lövésektől még csak össze sem rezzent. Hosszú évek óta ilyen hangokra hajtja álomra a fejét minden szürke hajnalban és zavaros álmait is ilyen zajok kísérik. 
  Aztán elhaltak a hangok, mintha elszállította volna őket a csípős északnyugati szellő. Ekkor valaki karon ragadta, kivehetetlen szófoszlányokat sustorgott hozzá. Egyik sem jutott el a tudatáig, a fülében vérömleny lüktetett, körülötte kilyukasztott kipufogó durrogott, lőporszag terjengett a szmogos levegőben. 
  - Ne kéresd magad, bassza meg, erre most nincs időnk – hadarta egy érdes férfiorgánum. A lány most először nyitotta ki a szemeit. Az előtte guggoló alakja a sötétségbe veszett, arcvonásait beárnyékolták az ágak rávetülő árnyai. Fűszeres parfümjétől Anja gyomra görcsbe rándult, nem tudta megállítani a feltörő gyomorsavat. A mellette húzódó konténer oldalára ürítette szegényes gyomrának tartalmát. 
  - Atyaisten – mormolta undorodva, ekkor a prostituált már a karjaiban feküdt, úton a járdaszegélynél álló Ford pick up felé. 


  Anja felnyitotta ólomsúlyúnak tetsző szemhéjait, a neoncsövek vakító fényei könnyeket csaltak beesett szemébe. Valahogy utópikusabban él képzeletében a mennyország; vattaszerű felhőpamacsok hátán úszó lélegzetelállító birodalom, fehér orchideabokrok és habzó tenger szegélyezte aranyló homokos part, édeskés illatok. Ám orrát émelyítő klór – és gyógyszerszag csavarta, vénái izzottak, az összes porcikája sajgott a fájdalomtól. 
  Egy kósza könnycsepp végigszánkázott kiszáradt arcán, összezilált, göndör tincsei szétterültek, burjánzó indákként tekeregtek a párnán. Mélyet szippantott a frissnek nem mondható kórházi levegőből, látóterében különböző fekete pontok, akár egy szorgos hangyaboly, hemzsegtek. A dobhártyájában lüktető vértől süketen feküdt mozdulatlanul, majd szép fokozatosan tisztult ki előtte a kép, elsőként a fakó, pókürülékes plafon. 
  A fejében ezernyi kis majom cintányérozott, gyomrát izmos kéz gyűrögette, a néhány méternyi helyet elfoglaló ágy mintha folyton kicsúszott volna alóla. Határozottan úgy érezte magát, mint akit játszópajtásnak odadobtak egy hattagú orángutáncsaládnak, s biztos benne, hogy minden bizonnyal hasonlóképpen is festett. 
  Ám erről aligha tehetett volna bárki is tanúbizonyságot, hiszen csalhatatlanul egyedül volt. Kiszolgáltatottan, zavarodottan, becsapottan. Ennél ostobábbnak még soha nem érezte magát, pedig gyakorta ragasztották rá ezt a jelzőt. Olyannyira megbélyegezte, hogy szépen fokozatosan ő is elhitte szűklátókörűségét. 
  Mit sem tud az életről! 
  Már azt sem tudná megmondani pontosan melyik napon született. Az emlékeinek képkockáit, mintha csupán rajzkönyvben éltek volna, minden tűszúrással kiradírozták, minden eszméletvesztésnél mélyebbre és mélyebbre zuhant a végeláthatatlan, koromsötét szakadékban. Végül már az eget sem látta, mindent mocskos, férges föld borított. 
  Démonai hegyes körmüket a húsába vájták.
  Újra megjelent előtte egy szürke, homályba vesző emlékkép, amit mintha a tudatalattijába égettek volna.
  Szakadt az eső, a fejük fölé tartott kabátok egyre kevesebb védelmet nyújtottak számukra, talpukkal sarat vertek fel, miközben fedezék után kutatva rohantak a viharos tavaszi éjszakában. Anja jól emlékszik az érzésre, mikor a jéghideg esőcseppek landoltak az arcán, akár millió apró tűszúrás. És az áporodott víz szaga, jóformán fájt a bőre, ahogy nedves ruhái a bőréhez tapadtak. Minél hamarabb otthon szeretett volna lenni. Gyerekkorában először vágyott az otthon, a számára mindig oly keserű otthon melegére, anyja szidalmazó szavaira, az édesapja alkoholbűzt árasztó ölelésére, a bátyjai hangos vihogására. Ám ez annyira elérhetetlennek tűnt, mikor a Michiganen átívelő Chicago Skyway kivilágított pillérei feltűntek látóterében. Jake pár méterrel előtte caplatott a bokáig érő vízben, még mindig az ujjai közt szorongatta az elázott Bristolt, mintha reményt adott volna számára a szottyos staub. A tizenhatot töltötte volna másnap, Jake már a huszadikat taposta. Nem nevezhető szokványos szerelemnek az övék, talán nem is szerelem volt. Inkább csak kötődés. Anja számára kapaszkodó, egy új életet tárt fel előtte a fiú, Jake csupán egy kalandként fogta fel nem mindennapi kapcsolatukat. Szerette játszani a tapasztalt rosszfiút, elhitetni a lánnyal, hogy mindent tud erről a mocskos, elfajzott, kénköves pokolról, amit a marketing csak életnek nevez. A nedves korlátnak dőltek. Keservesen, hátraejtett fejjel nevettek.
  Démonai már a belső szerveit marcangolták. 
  - A fene essen bele, bébi – röhögött teli szájjal Jake, miközben magához vonta a kistermetű lányt. – Stoppolnunk kéne, már látom a híd tövében lévő bisztrót – minden szót rámenős, nyelvledugós csókkal zárt. 
  Anja követte a fiú távolba meredő pillantását, de a messzeségben összemosódtak a villódzó narancsos fények. Az ölelésbe temetkezve vonogatta vállát. Még mindig vacogtak a fogai, mégis jóleső melegség járta át a testét. 
  - Ha van fűtés és forró csoki, bármire képes volnék – állát megtámasztotta Jake mellkasán, csillogó szemekkel kémlelte a borostás álláról lehulló esőcseppek útját. 
  A nemzetközi jelzést használva próbálták leinteni a hídon áthaladó járműveket, de mintha észre sem vették volna őket, úgy hajtottak el mellettük, az út szegélyénél összegyűlt vízzel újra és újra beterítve őket. 
  - Ennyi idő alatt már gyalog is odaértünk volna – kezdte feladni Anja, ekkorra már szinte teljesen átfagyott, alig érezte a végtagjait, az arca szinte teljesen kiszáradt. 
  Démonai az idegeit tépázták.
  Ekkor lassított le mellettük a koromfekete terepjáró. Az anyósülés felőli ablak lassan learaszolt, ám a kedélyesen mosolygó arc helyett egy Kalasnyikov két milliméteres térfogatú csövével néztek farkasszemet. 
  Túl gyorsan történt minden, Anja előtt összemosódott a kép. A pisztolyból süvítő golyó szimmetrikus pontossággal Jake homlokának közepébe fúródott. Aztán teljesen elvesztette az irányítást.
  Saját eszelős sikolya rántotta vissza a valóságba. 
  Tébolyult vergődésének két testes ápolónő vetett végett, bár nem adta könnyen magát; karmolt, rúgkapált, fülsüketítő hőzöngése kiszűrődött a folyosóra, visszaverték a csempézett falak. 
  Hosszas küzdelem árán erős nyugtatót fecskendeztek a szervezetébe, csuklóit, bokáit az ágy rácsaihoz rögzítették, meggátolva abban, hogy kárt tegyen a saját – és embertársai testi épségében. 
  A Nitrazepam hatni kezdett, így amint sötétség borult a kórteremre, álomba szenderült. Mély, vészterhes, kínzó rémálom kátrányos mocsara szippantotta magába.

2013. 08. 26, The Hideout, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok 

  Lex Callaghan a sűrű, lassan gomolygó füstfüggöny árnyékából, cinikus ábrázattal követte figyelemmel, ahogy a The Hideout névre keresztelt, főként az iszákos gengszterekből és prostituáltakból profitáló helyet elözönlötték az egyenruhás alakulatok.
  A mahagóni pulton könyökölt, minden apró mozdulatánál a hasfalába mélyedt a Colt 911-es markolata. Még az apjától örökölte, mikor az öreg deréktól lefelé teljesen lebénult a kamionbalesete után. Ez változtatta meg az életét: a saját lábán kellett boldogulnia a ganéban, ahová ledobta az a nyomorult gólya. Megtanulta kijátszani egymás ellen az embereket, egymásnak ugrasztani a legnagyobb maffiakolóniákat. Az élet megtanította észrevétlenül svindlizni. Egy spicli volt, a kurva életbe, de a nevét aranyba fogják önteni, ebben olyan biztos volt, mint a pultos bige mellbőségében. 85C. Tudta, mert megkérdezte. Szemérmetlenül feltette a kérdést, ami bár meglepte a nőt, de nem vágta pofán érte. Tíz dolcsit nyert rajta, ugyanis fogadtak a mellette terpeszkedő taggal. Nem volt kérdés számára, hogy ő viszi a ropogós bankót, egész este a formás idomokat nézte.
  Szájában Winston Silver lógott, ha úgy adta kedve beleslukkolt két korty között. Megint Godfathert szürcsölt, hát nem ironikus? Annyi időt töltött már füstös lebujokban, hogy szinte az összes kedvenc koktéljának tudta a receptjét: 4 cl Scotch Whisky, általában Old Smuggler, rosszabb helyeken nevesincs skót, 2 cl Amaretto, ami egy kesernyés mandulalikőr, meg jégkockák, amelyek minden kortynál a pohár oldalához verődnek.
  Követte a szövetségiek útját a sarokasztalok felé. Egész jövedelmező nap számára a mai: tíz dollár a bögyös miatt, hetvenet nyert pókeren, hamarosan pedig ötvenezer üti a markát Cabanistól, aki neki köszönhetően tovább terjeszkedhet Chicagóban, hiszen szemtanúja lehetett, ahogy riválisát letartóztatják. Az ő értékes információi nélkül mindez persze nem sikerülhetett volna. Nem veszélyes szövetkezni két bűnszervezettel és a szövetségiekkel? De, igen, ezért kell többször átnyálaznia játékszabályokat és gyakran a háta mögé tekintgetnie az utcán, még fényes nappal is. Tudta, amit minden ember tud, aki egyszerre több vasat tart a tűzben: ronda halála lesz, de ez soha nem érdekelte. Szerette habzsolni az életet, de ha egyszer véget ér, nem fog sírva könyörögni érte.
  Démonai már rég lebratyiztak vele. 
I'm So Sorry
  A válla felett hátratekintve figyelemmel kísérte amint az egyik tag, egy harcsabajszos kigyúrt példány, visszaaraszol a lengőajtó mögé, a férfimosdó védelmet nyújtó falai közé. Lex nem azért emelkedett fel a bárszékről, mert az igazságérzete bőszen nyaggatta volna, csupán ha egyetlen olyan bandatag is szabadon kószál, akinek megfordulhat a fejében az ő neve, az veszélyforrás rá nézve és lássuk be: jobb békességben élni, mint bandaháborúban.
 Belökte maga előtt a mosdó ajtaját. Az egyik kabinból rántotta ki a szégyenfoltot. Kétszer akkora volt, mint ő a karácsonyi ebéd után és olyan bűzt árasztott, mint egy szemétdombnyi romlott sajt.
  Lex hárította az üdvözlő ökölcsapást, aztán halántékon kólintotta a fegyveraggyal. Az elernyedt testet megtartotta, fejét a budikagylóba erőszakolta.
  - A legjobb módszer a felejtésre… - kezdte ironikus monológját, miközben harmadszor is megmerítette a fickó fejét a klozetben, ekkor már a kart is meghúzta, így a víz hullámszerűen ostorozta a maffiózó arcát. Vergődve, mormogva fuldokolt. Meseszép utolsó másodpercek. -… a halál – végszóra széles mosolyra húzta ajkait, utoljára lenyomta a fejet és fulladásig fel sem engedte.
  Démonai röhögve-visítva veregették a vállát.
  Zárórakor még mindig a pultnál iszogatott, pörkölt sós mogyorót ropogtatott, mert a nikotinforrása cserbenhagyta, a Winstonos doboz kiürült, Charlotte, a pultos lány pedig nem dohányzott. Éppen a kasszát zárta, Lex egész este erre a percre várt. Türelmes ember, végtére is ez mindig meghozza a gyümölcsét. A nő a huszonötödiket taposhatta, Lex még csak a huszonegyet töltötte nyáron, törvényesen csak ettől a naptól kezdve vált felnőtt korúvá, de a hamis papírjai szerint már a huszonhetedik életévében jár. Másként nem venné komolyan őt a rendőrség, sem a bűnbandák, de jó informátor, kár lenne eltékozolni a tehetségét. Mert hát tehetséges a hazudozásban. Mindenki abból próbál megélni, amihez ért, ez az élet rendje.
  -  Mehetünk, szépségem? – csúsztatta a pult mögül kilépő nő derekára a kezét.


  Még saját magának sem merte bevallani miért tartotta különlegesnek a pultos lánnyal töltött éjszakát. Semmi olyat nem nyújtott az ágyban, amire más nő ne lett volna képes. Nem volt sem túl visszafogott, sem túl rámenős, az aranyközépút tökéletes élvezetét nyújtotta. Akár egy „egyszernézhetős” film. Csak ne hasonlított volna ennyire Rebecára. 
  Túl sok régi sebet tépett fel. Lex vérzett belül, reggel remegő kezekkel ébredt. Azt remélte pár slukk gyógyír lesz mindenre, de nem így történt. Csak rosszabb lett, egyre elviselhetetlenebb lett az érzés, egyre szorosabbra fonódott a kötél a nyaka körül. Újra felvillant előtte az őszi délelőtt, amikor utoljára csókolta a lány kicserepesedett, málnaízű ajkait.
  Démonai ismét ellene fordultak.

2013. 08. 26, Brooks Residency, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok

  Fullasztó légkör szállt alá a lemenő Nappal, a gömbölyded Holdúrnő gyémántpalástban pompázott az éjsötét, csillagtengert ringató égbolton, halvány derengéssel árasztotta el a kivilágítatlan parkokat, kerteket, reményt keltett a sötét utcákon bolyongó, elveszett lelkekben. A békésen szendergő külvárosi negyedben egyre több lakóház borult sötétségbe, csend ölelte körül a nappal nyüzsgő, éjjelre kopár tereket, közkedvelt parkokat. A távolba vesző kereszteződésnél azonban porrá hamvadt a nyugalom idillikus varázsa, a tücsökszerenádot ütemes, vérpezsdítő latin ritmusok kísérték. 
  Riley Brooks pánikszerűen vágyott a friss levegőre, menekülni szeretett volna a fullasztó, édeskés parfümcsodák orrfacsaró aromájától és a lelkes tömegtől, akik mind az ő győzelme miatt gyűltek össze ezen a tikkasztó nyárestén. Úgy érezte, mintha minden légvétellel egyre szorosabbra fonódott volna dereka körül a krémszínű Dior estélyi ruha, a sminktől égett érzékeny arcbőre, barackszínű Zara magas sarkúja felsértette a sarkát, minden lépés kínozta fájó végtagjait. 
  Sehol nem villogott vészkijáratot jelző tábla, nem szabadulhatott az élére vasalt, többféle árnyalatban tetszelgő zakókat, a rafináltabbnál rafináltabb szabású ruhakölteményeket viselő sznobok közül. Fáradt arckifejezéssel kémlelte a több rétegnyi smink mögé rejtett látszólag finom vonásokat. Jól tudta; mindannyian miatta gyűltek össze édesapja több hektárnyi birtokán, az ő sikerét ünneplik, mégis úgy érezte, mintha minden egyes vendéget önös érdekek vezéreltek volna, az ő diadala csupán hab a desszertjük tetején. 
Adrenalina
  Undorodott ettől a marcipánvilágtól, amelynek elég egy határozott fuvallat és romokban hever. A gazdagság feljogosít arra, hogy az légy, aki csak szeretnél. De vajon az emberek hány százaléka választaná a becsületes utat, ha a hazugság, a sekélyesség és az arrogancia sokkal tekintélyesebbé tesz?! 
  Két röpke percnyi magányát kihasználva az erkély korlátjához sétált, kilépett szoros cipőjéből, dacosan félrerúgta azokat. Kecses ujjait a hideg korlátra fonta, miközben a hollófekete horizontban gyönyörködött. Tekintetét a csillagos égre emelte, milliónyi apró fénypont szikrázott felette. Ha sokáig szemlélte az ember, formát öltöttek, de nem mindenki számára. Csupán az olyan különleges személyek előtt tárul fel ez a világ, akik a hétköznapi dolgokban is képesek felfedezni a csodát. 
  Riley előtt felderengtek a pár órával ezelőtti emlékképek, a bajnokság utolsó, idegfeszítő percei, szívós dán ellenfelének verejték áztatta, folyton lengedező sörszín hajfonata, a koncentrációtól és az ereiben dübörgő adrenalintól eltorzult arca, a combjain megfeszülő izmok, a folyton összeütődő vörös bokszkesztyűk. Hipnotikus hatást gyakorolt rá ez a mozdulatsor, akár a felbőszült bikára. Megőrjítette, felizzította a benne lappangó dühöt. Nem tudott veszíteni. Ez az egyetlen hibája: képtelen elviselni, ha nem tűnik ki valamiben. Örök ambiciózus, perfekcionista és ízig-vérig harcos. 
  Kiütéssel győzött és ezzel az új női pehelysúlyú világbajnok, Riiileeeeey „A Chicagói Amazooon” Brooooks! Kereplők, harsona, reszelős sikolyok, tapsvihar, a nevét ordítják, a hangfalak zúgnak a fejében, a szíve a torkában dobog. Eszméletlen érzés. Újra érezni akarja ezt a másvilágot. Lebegni akar.
  Jobb lábával fellépett a korlátra, bal kezével az egyik gerendába kapaszkodott, amivel felhúzta magát, kiegyenesedett és lepillantott a kivilágított kerti medence tiszta, csillogó vízére. 
  A teraszajtó kattanására hátrapillantott a jövevényre, majd egy mosoly kíséretében elrugaszkodott a korlátról és levetette magát a mélybe.


  Ha elszámítja magát, aligha lubickolt volna ilyen önfeledten a tisztavizű mederben, sokkal inkább falatoznának agyvelejéből az odasereglő aprótestű állatok, férgek, kíváncsiskodó kóbor macskák, ékszereit mosómedvék hordanák el, haját madarak ritkítanák. A harmadik hosszát ússza pillangóban, mikor látóterében feltűnik egy makulátlanra glancolt fekete bőrcipő. Oliver Crawford ruganyos járással, pökhendi testtartással, az öltönynadrág zsebébe mélyesztett ökölbeszorított kezekkel köröz körülötte, mint a vérszagra elősereglő cápák tehetetlen áldozatuk körül. Azzal a különbséggel, hogy Riley egy cseppnyi félelmet sem érzett a fiú közelében. 
  Pedig elvette tőle azt az embert, aki az életet jelentette a számára: az édesapját. A lányt azonban nem marcangolta a bűntudat keselyűszerű karmával. Fellélegzett, mert megszabadult a démonától, megkönnyebbült, mert többé nem kellett elviselnie a megaláztatást. Oliver Crawford is olyan utolsó féreg, akár az apja. Riley szánta, szégyenérzetet keltett benne a jelenléte, de legkevésbé sem tartott tőle. 
  A fűtött vizű medencében is borzongás járta át, mikor arra a későnyári délutánra gondolt.
  Démonai törzsi táncot jártak gúzsba kötött teste körül. 


  A tizenhét éves Riley Brooks a vállára kapta sötétkék sporttáskáját és vetett egy kósza pillantást a hűtő felett függő római számlapos órára. Egy fáradt sóhajt hallatva konstatálta, hogy ismét késésben van. Szinte maga előtt látta edzője idegességtől eltorzult arcát, amint nyálat fröcsögve, hibátlan fogazatát megvillantva, erősen gesztikulálva üvöltözik vele. Szinte érezte az arcbőrére fröccsenő habzó testnedvet. Felkapta az étkezőasztalra dobott metróbérletet, belebújt rikító narancssárga sportcipőjébe, majd kilépett a csendes külvárosi utcára. Tekintetét a szemkápráztatóan tündöklő napkorongra emelte, hunyorítva, homlokát összeráncolva tolta orrára a feje tetején lévő napszemüvegét.
  Az edzőteremben folytonos hajtás volt, pihenésre csupán akkor adatott lehetőség, ha Rob Crawford elégedett a teljesítményével, azonban ez a bajnokság közeledtével egyre ritkábban fordult elő. Mondhatni az eltelt napokban egyszer sem volt megállás.
   „A bokszban bármi megtörténhet, angyalom, nem szabad, hogy az ellenfeled megtalálja a gyengepontod, mert akkor véged, kislány. Véget ér a karriered, mielőtt egyáltalán elkezdődne.” – idézte fel magában a célratörő tréner napjában többször hozzá intézett szavait.
  Évek óta Illinois adott színteret a női pehelysúlyú ökölvívó-világbajnokságnak, ahol Riley a korosztályában minden ellenfelét magasan túlszárnyalta. A dán Kristin Enarsson kivételével. A szőke, törött orrú amazon minden alkalommal diadalt aratott, nincs olyan ellenfél, aki képes lett volna fölé kerekedni. Szívós volt, akár egy torreádor bika, és Riley a jeges kék szemek közé nézve, gyakran oda is képzelte a két hegyes szarvat. Bizonyítani akart és ez a vágy sarkallta a kitartásra, arra, hogy leszegett fejjel tűrje Rob arrogáns jellemét. A férfi a fiúk részlegén tevékenykedett, azonban egy forró nyárdélutánon a lányok edzőjét, William Scottot holtan találták a műfüves pálya közepén. Szívinfarktus okozta halálát és a mentősök túl későn érkeztek a helyszínre. Már nem lehetett megmenteni.
  Mikor Crawfordot felkérték, örömmel vállalta a női részleg felkészítését, természetesen a megérdemelt fizetésemelés fejében. Eltökélte, hogy profi bokszolókat, megállíthatatlan harcos gépezeteket fog faragni a tizenhéttől huszonhat éves korig terjedő mezőnyben. 
  A férfi néhány közös gyakorlatot követően figyelt fel a lányra. Tekintetében látta a tüzet, szinte perzselő volt a belőle áradó adrenalin. Megbabonázta. Végre látott valakiben fantáziát. Szárnyai alá vette és a maga sajátos módszereivel terelgette a világbajnoki serlegek felé.
  Több szemtanú felfigyelt az edző különös rajongására, szinte beteges mániájára, ami abból fakadt, hogy minél kimagaslóbb, keményebb harcost akart faragni az akkor még csupán tizenhét esztendős Rileyból. A kapcsolatuk nem csupán a sportról szólt. Crawford gyakorta vitte el a lányt különböző ökölvívó-bajnokságokra, megismertette néhány sportintézmény igazgatójával, családi vacsorákra invitálta.
  Rileynak egyre kellemetlenebbek voltak ezek a közös programok, úgy érezte, hogy megfojtja a férfi ragaszkodása. Felnyílt a szeme és bizonyossá váltak számára Rob szándékai. Azonban azzal is tisztában volt, hogy nem tehet semmit, hiszen aligha lenne képes egyedül a csúcsra törni, minden meredek lépcsőfokot a férfi segítségével tett meg. 
  Csakhogy egyre nehezebben birkózott meg az elé gördülő akadályokkal, egyre ingerlékenyebb és agresszívabb volt a társaival. Robertnek imponált a lány új énje. Végre kitört. Végre látta maga előtt a kemény munkájának, a fáradozásainak gyümölcsét.
  Látta a szörnyeteget, amit teremtett.
  A edzőkomplexumhoz érve a fullasztó meleg Riley vállára nehezedett, szaporában lélegzett, mintha minden levegővételért meg kellett volna küzdenie a fojtogató hőségben. Trikóját a hátához tapasztotta a bőrén csordogáló verejték. Meghúzta lófarokba kötött haját, majd belökte az előtte magasodó üvegajtót. Az előtérben a légkondicionáló hűvös fuvallata fogadta. Lehunyt szemmel szippantott a friss levegőből.
  Démonai túl részletes filmet vetítettek számára. Nem akarta látni. Nem akart emlékezni.
  Az öltözőben kriptai csend honolt, a szekrények és a padok üresen kongtak, a zuhanyzófülkék szárazak voltak, mint a Kalahári-sivatag. A falakból verejték, édes illatú spray és klórszag áradt, az öltözők sajátos aromája lengte körül. Ilyen korai időpontban csak néhányan lézengtek az épületben, senki nem olyan elszánt, hogy a fél délelőttjét Rob feszélyezett társaságában töltse. A bajnokság azonban vészesen közelgett, csupán néhány nap választotta el élete legnagyobb mérkőzésétől és a dán jégkirálynőtől. A cél előtt feladni hatalmas ballépés és tönkretehet egy felfelé ívelő karriert, bár Riley ekkor hullámvölgyben evezett, mégis eltökéltebbnek és szívósabbnak érezte magát, mint valaha. Az embereknek néha bele kell esniük a gödörbe ahhoz, hogy megtanuljanak kimászni belőle. 
  Kibújt a testéhez tapadt kék pólóból és a farmer shortból, a padra dobta őket, aztán magára öltötte a piros sportmelltartót, a hozzá tartozó fekete rövidnadrággal. A szekrénye apró tükrében újragumizza sötét haját, megdörzsölte fáradt szemeit és farkasszemet nézett a tükörképével. Szinte rosszul lett a látványtól, nem volt képes tovább saját beesett arcát bámulni, ezért egy határozott mozdulattal bevágta szekrénye ajtaját.
  Crawford bukkant fel mögüle. 
  - Késtél – szűrte a fogai közül kimérten. A karórájára pillantott, összepréselte keskeny ajkait és újra a lány arcát kezdte fürkészni. – Tizenhét percet! – emelte fel a hangját.
  Riley már nem rezzent össze, nem érzett semmit. Sem haragot, sem rémületet. Megbánást pedig főként nem. 
  - Mit mondtam neked a pontosságról, bassza meg?! – bár halkabban beszélt, tónusából mégis sütött az arrogancia. Feltépte a szekrényajtót, kirángatta a fekete bokszkesztyűket, előkotorta a sarokba felállított gézeket és a padra hajigálta őket. – Menj be a terembe és végezd el a gyakorlatsort. Mindenből kétszer annyit. Ha megtudom, hogy csalsz, akkor csúnya vége lesz – adta ki az utasításokat erélyesen és arra sem méltatta a lányt, hogy ránézzen, miközben hozzá beszélt.
  Riley teleszívta tüdejét levegővel. Nem szólt egy szót sem, bár a nyakában szaporán lüktetett egy artéria, kezei remegni kezdtek, gyomra görcsbe rándult, de palástolta az indulatait. Az önuralma miatt tartott ott, ahol tartott, különben már régen lépett volna. 
  Robert Crawford a tekintetével követte a távozó alakját. Mikor a füléhez eljutott az ajtó csapódásának visszaverődő zaja, újra felnyitotta a szekrényt. 
  Vörös ködfátyol borult az elméjére.
  Szinte megbabonázottan csippentette ujjai közé az átlátszó csipkeanyagot. Beleborzongott az érintésébe. Az orrához emelte a fehérneműt és újra érezte azt a beteljesülést, amit azon az estén, mikor látta a lányt a zuhanyfülkében.
  Démonai fuldokolva, térdüket csapkodva röhögtek rajta.
  Riley levezetésképpen a bokszzsákra mért néhány erős ütést, miközben lábával folyton mozgásban tartotta testét és olykor kitért az egyébként passzív ellenfele elől. Az edzőruháját szinte teljesen átáztatta a verejték, bőrét marta a sós testnedv, végtagjai elzsibbadtak, ő maga alig volt képes bevinni az utolsó ütéseket. Egyre hamarabb fáradt. A kimerültség lassan őrölte fel, attól tartott, hogy a bajnokságra teljesen kitikkad és Kristin úgy gázol keresztül rajta, mint egy elefántcsorda a tajtékzó folyómedren. 
  A falon kattogó óra számlapjára pillantott és hátralépett a zsáktól. Az egyik belépő lányt megkérte, hogy csatolja ki a kesztyűjét, aztán végre megszabadult tőlük. A pórusai szinte fellélegeztek a tiszta levegőn. A vállára dobta törölközőjét és az öltözőbe sétált, ahol letekerte kezéről a gézt és kezét hosszú percekig áztatta a langyos vízsugár alatt. Aztán megszabadult az edzőcucctól, beállt a zuhanytálcába és élvezte a bőrét kényeztető hűs vízpermetet. 
  Tíz perc elteltével elzárta a vizet, majd a törölközéssel nem bíbelődve magára tekerte a hófehér anyagot. Víztócsákat maga mögött hagyva, a csúszás veszélyétől feszélyezve csoszogott a szekrényéhez. 
  Léptek halk zajára kapta fel a fejét. Körbepillantott a teremben, de a hatalmas szekrények mindkét oldalról kitakarják előle a kilátást. 
  - Ki van ott? – hangja rekedten csengett. 
  Nem érkezett válasz, a léptekhez azonban kulcscsörgés monoton zöreje párosult. Riley összébb húzta magán a törölközőt és a nedves talpa miatt bizonytalan léptekkel a hang feltételezett forrása felé botorkált. Az utolsó szekrény sarkánál a tócsába gyűlt vízen megcsúszott. Nem vágódott hátra, erős kezek fonódtak a felkarjára és visszarántották álló helyzetébe. Ismét a szúrós szempár meredt rá. 
  Most egyszerre többféle érzés kerítette hatalmába: szégyen, harag és apró megkönnyebbülés, amiért a feje nem került intim közelségbe a csempével.
  - Robert?! Te is tudod, hogy nem szabadna ide jönnöd. Az ajtóra hatalmas betűkkel ki van írva, hogy „NŐI ÖLTÖZŐ” – közölte konokul tartva a szemkontaktust. 
  A férfi azonban immár képtelen volt palástolni az ereit szétfeszítő vágyat. Az ágyéka lüktetett a lány szinte meztelen közelségétől, ahogy a felkarját fogta, bőrét forróság járta át. Önkívületbe került, tudatáig el sem jutottak a vádló szavak, az érzékszervei szinte teljesen eltompultak. Egyet kivéve. A hormonok uralták a tudatalattiját, immár képtelen volt harcolni a kísértés ellen. 
  Az ajkát rágcsálta, kezét erősebben fonta a lány felkarja köré, aki rémülten próbált szabadulni az egyre fájdalmasabb szorításból, de a férfi túl erősnek bizonyult. Képtelen volt kitörni a kezei közül. 
  - Eressz már el! – ordította, azonban a hangja elcsuklott, amint háta a szekrénysornak csapódott. Tüdejéből kiszaladt a levegő, szemeibe könnyek gyűltek. A fájdalom és a félelem könnyei. 
  Vergődött, megpróbálta behajlítani a lábát, körmeivel sebet ejteni a férfi bőrén. Mindhiába. Félretette a fairplayt, harapni kényszerült. Az edző nyakszirtjébe vájta fogait. Az hátrahőkölt, de ezzel egy időben megszabadította a lányt törölközőjétől. A meztelen testtől összeszaladt a nyál a szájában, az ágyéka szinte felrobbant.
  Sikoly hasított az áporodott levegőbe.
  Démonai már tűkön ültek.
  Rileynak röpke lehetősége adódott a menekülésre, azonban felbukott az elé kitett lábban. Most senki nem
The Crying Game
állította meg az esésben, frontálisan ütközött a jéghideg csempének. A melleibe és ágyékába kínzó fájdalom hasított, az álla felrepedt, bal könyökéről lehorzsolódott a bőr, fogai fájdalmasan összekoccantak a földre érkezéskor. Csupaszsága védtelenséget kölcsönzött számára. Mocskosnak és szégyentelennek érezte magát, ahogy megpróbált először négykézlábra, majd talpra kecmeregni, de a férfi rátaposott a bokájára. 
  Csont reccsent, újabb fájdalomtól elhaló sikoly szűrődött ki a kihalt folyosóra. 
  Vajon miért nem hallotta senki?
  Riley testét átjárta a kín. A tehetetlenség megőrjítette, a félelem elkocsonyásította, megdermesztette vérét. 
  Crawford belemarkolt a szorosan összefogott hajába, a kezeire tekerte és erős rántással függőlegesbe hozta a vergődő testet. Háttal magához passzírozta, szinte gúzsba kötötte. Fürge ujjaival felfedezőútra indult az ismeretlen porcikákon, a kéjtől nyájasan zihált. Nyála a lány vállára cseppent és lassan vánszorogva folyt végig lúdbőrös karján. 
  Rileyt bátorrá tette az adrenalin. A saját fegyverével akart visszavágni Robertnek. Ő tette harcossá, most a saját kárán kóstolhatta meg az erejét. 
  Mikor érezte, hogy a férfi teste teljesen elernyedt a gyönyörtől, az egyik kezét pedig az öve felé csúsztatta, egy határozott mozdulattal kitört a szorításból. Az egyik szekrénynek vetődött, feltárta az ajtaját és ráfonta vértől ragacsos ujjait az első kezébe kerülő tárgyra. Mikor kirántotta, megpillantotta, hogy egy parfümös üveget szorongat. 
  Közben a tréner felocsúdott a meglepettségből. Újra rá akarta vetni magát, ám ekkor a lány tágra nyílt szemébe spriccelt a kölniből. A férfi felordított, és kissé hátratántorodott. Aztán Riley a szekrényhez ütötte az üveget, ami apró szilánkokra robbant szét. A legnagyobb darabja a markában pihent. 
  Mikor Robert újra felé lendült, akár tőrt szorongatott volna a kezében, felé döfött az üvegszilánkkal. Először csupán megsebezte, majd feljebb rántva a karját, a szemébe vájta a vastag üvegdarabot. Meleg vér spriccelt az arcára. Összezárta szemeit és a markába zárva a rögtönzött fegyverrel a földre rogyott. Felhúzott térdét átkulcsolva keserves sírás tört fel a mellkasából. Tompán még érzékelte a férfi bősz rimánkodását, a csapódó ajtót, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő rendőrautó vijjogását.
  Az lecsengett katasztrófa zenéjét.
  De nem állt le. Nem hagyhatta annyiban. A harag irányította, mikor kiemelte a poroltót elzárt helyéről. A zsaruk azt csavarták ki a kezéből, mikor a tizenharmadik ütést készült rámérni Robert Crawford fejére. 
  Démonai olimpiai lánggal kísérték útján. Soha nem voltak még ennyire büszkék a kis Rileyra. 


  Hamiskás mosollyal simította hátra a víztől összetapadt haját, lubickolva követte Oliver mozdulatait, ahogy egyre közelebb lépdelt hozzá és végül leguggolt elé a medence széléhez. Hosszú ideig gyűlölettel a szemében figyelte a lányt: szikár testét a rátapadt ruhában, elkenődött sminkjét, a sötétben is foszforeszkáló sebhelyeit. 
  - Gratulálok a győzelmedhez, Brooks – szavaiból sütött a megvetés. Nem is próbálta álcázni.
  A megszólított arcáról nem tűnt el a gúnyos mosoly, a karakteréhez tartozik, senki nem képes letörölni képéről, mintha odafestették volna. 
  - Kétlem, hogy ezért jöttél – a medence széléhez úszott, ahol felnyomta magát és léptei nyomán tócsák gyűltek. – Bökd ki, Oliver, mit akarsz tőlem még mindig? Miért nem vagy képes beletörődni a történtekbe, mint mindenki más? – a fiú fél fejjel magasabb volt nála, így fel kellett néznie rá. 
  Oliver homlokán kidagadt egy lüktető ér.
  - Buta vagy, Riley. Azt hiszed, az adrenalinról szól az élet, a veszélyről, a küzdésről. Fogalmad sincs milyen érezni. Milyen elveszíteni valakit, aki fontos volt a számodra. Apámnak nem kellett volna meghalnia! – az utolsó mondatot önmagából kikelve ordította. Riley még csak össze sem rezzent. 
  - Buta vagy, Oliver, ha azt hiszed nem szenvedtem eleget. De fogalmad sincs milyen ember volt az apád – rázta a fejét. – Ezt soha nem fogod megérteni – keserves mosolyra húzta ajkait, miközben finoman végigsimított a tajtékzó fiú kipirult arcán.
  Majd alakját elnyelte a sötétség és Oliver Crawford ismét nem húzta meg azt az istenverte ravaszt.


2013. 08. 26, Cook County, Chicago, Illinois, Amerikai Egyesült Államok


  Én szeretem a kísérteteket. Sohasem hallottam arról, hogy a halottak hatezer év alatt annyi rosszat követtek volna el, mint amennyit az élők egyetlen nap alatt véghezvisznek. Phoenix arca undort és holmi értetlenséget tükrözött, mikor Joe kibelezett, sárgává fakult, verejték áztatta matracára ejtette a Monte Cristo Grófja viseltes kötetét. Heves mozdulatával port kavart fel a rókalyuk méretű cellában, a könyv lapjai közül meggyűrődött, koszos papírdarabok repültek szanaszét, kivehetetlen macskakaparásokkal dátumokat, neveket és pár soros kusza gondolatokat véstek rájuk. 
  A sarokban lévő mellékhelyiség gyomorforgató bukéjától még Phoenix szemei is könnybe lábadtak. Belező kése markolatát szorongatta, pengéjére alvadt vér száradt, recéibe apró bőrfoszlányok, húscafatok fészkelték bele magukat. Már maga sem emlékszik kinek a DNS maradványait hordozza a hozzánőtt játékszerén. Egy pillanatig tanácstalanul megállt és megdörzsölte borostás állát. 
  A kurva életbe, öreg. Hol a faszban vagy? Tette fel magának a kérdést újra meg újra. Nem azért kereste a vén trógert, mert a szíve csücskévé vált volna az együtt leült évek során, sokkal inkább önös érdekek vezérelték. Tudniillik az ember fiának a börtönben nincsenek barátai. Szövetségeseket, követőket és ellenségeket szerezhet, de barátokat aligha.
The Monster
  Démonai már régóta rettegtek tőle.
  Biztos volt benne, hogy a férfinek nem veszhetett csak úgy nyoma. Egy fegyházban a rabok nem szoktak batyut kapni a vállukra és városnézésre indulni a szektorok között. Főleg nem, ha a hatvanadikat taposod és mindenki a potenciális aranybányát látja benned. Mint egy aranyat szaró vén szamár. Ha-ha-ha. Phoenix nevetésébe még a falak is beleborsództak, aztán átmenet nélkül komorult el az arca. 
  És tudta, amit akkor még senki csak nem is sejtett, hogy az a nyüves Rhon Silver attól a perctől kezdve halott ember, hogy megismerte Phoenixet és Joe történetét a milliárdos alpesi kurváról, Hiltraud Beckertről. Joe életfogytiglani börtönbüntetést kapott, így hát az egész kóter ismerte a történetét. Ennek köszönhetően a legnagyobb tét, amiben a rabok, - úgy a gyilkosok, mint a közönséges tolvajok – játszottak, az az öreg nyomorult élete. 
  A történet a nyolcvanas évekbe repíti vissza hallgatóját, középpontjában a dáma férje, Paul Truman állt, nem összetévesztendő az egykori elnökkel, bár a vagyonos tőzsdeügynök szerette elhitetni az emberekkel, hogy szegről-végről mégiscsak rokonságban áll a köztiszteletben álló hajdani államfővel. A hallgatóság tudta, vagy legalábbis sejteni vélte az állítás hamisságát, de mindenkinek fontosabb volt a tulajdon élete, mint az igazságérzete, így hát nem firtatták. Egész Chicago lakosságának szemet szúrt, hogy a marcipánbevonat olvadozik Truman tekintélye körül, ám a férfi ezt soha nem vállalta fel: nyíltan bonyolította le az üzleteit, a szesszel és a kokainnal is kebelbarátságot kötött és nem vetette meg a szinte megfizethetetlen malájpinát sem. Szégyentelenül kurvázott, a legselymesebb bőrű prostituáltak kéj-nyögdécseltek alatta, ám Hiltraudnak meg kellett tartania a méltóságát. Ő volt a királyné, az elnök asszony, az atyaságos jóisten jobb keze. Paul mégis semmibe vette. Bántalmazta, megalázta a barátaik előtt, úgy bánt vele, ahogy egy nő soha nem érdemelte volna. Az asszony mégis alázatos maradt hozzá, és a végletekig lojális.
  Joe McCarthy akkoriban házasságszédelgésben utazott. Minden államban tartott egy vasat a tűzben. Tudta, hogy nem erkölcsös játékot játszik és egyszer fény derül a kilétére, de a pénz, amit a nőkről lehúzott, kárpótolta mindenért. Elvakította a gazdagság és nem gondolkodott, mikor fejest ugrott a Hiltrauddal való kapcsolatba. Nem számolt a piás, agresszív természetű Trumannal. Három hónapig játszotta az asszony szeretőjét, mikor azonban forrósodni kezdett a talpa alatt a talaj és egyre nagyobb adósságot halmozott fel, lépnie kellett.
  Élete legszarabb lépése volt megölni a házaspárt.
  Bár kettős öngyilkosságként állította be, valójában senki sem hitte el a mesét. Addig azonban sikerült fenntartani a történetét, míg elrejtette Truman ellopott vagyonát. Azóta csupán ő tudja, hol van a pénz, ezért vált a Cook Faria Abbéjává.
  Phoenix nem hagyhatta veszni a pénzét.


  Vészterhes csend és vaksötétség ölelte körbe. A kényelmetlen priccsen feküdt, bal kezével a tarkóját támasztotta, jobbjában a belező kését forgatta. Egy percig sem bánta a tettét, nem érzett lelkiismeret-furdalást. Egyáltalán a kifejezés jelentésével is hadilábon állt: hogyan furdalhat valami, amihez semmiféle kézzel fogható, szemmel látható szerv nem tartozik? Egy röntgenkép sem készült az ember lelkéről, tehát méltán felötlik benne a kérdés, hogy valójában létezik-e. Ha mégis, hát őt soha a büdös életében nem hátráltatta semmiben.
  Démonai ott kuporogtak a húgyszagú sarokban.
   A „lyukban” eltöltött huszonkilenc nap mindegyikében feltett magának egy kérdést azok közül, amelyeket a bögyös zsaru intézett hozzá a kihallgatóteremben azon a szeptemberi éjszakán, mikor lekapcsolták Sylvia Grantnél. Most válaszokat adott magának a – szerinte – protokoll, senkit nem foglalkoztató dilemmákra.
  Miért ölte meg azt a kilenc nőt?
  Phoenix velőtrázó nevetést hallatott. Visszaverték a romos falak, mellkasa belerázkódott, nyál fröccsent fel az arcára. Szóval miért? Hát ez baromi egyszerű: mert semmi másban nem lelt akkora élvezetet, mint a nők jajveszékelő, dobhártyaszaggató, eltorzult sikolyában, a vaskos felsőteste alatt vonagló, meztelen testük melegségében. Az őrjítő illatukat még most sem tudta kiverni a fejéből, a zihálásuk, a segélykiáltásaik ott visszhangoztak a fejében. Segítség! Valaki segítseen! Nem akarok meghalni! Ha-agyj bé-kk-kén, te állat! Phoenixet mindig mulattatták ezek a szánalmas próbálkozások. Ő tudta. Ő mindig tudta, hogy úgy sem jön a segítség. Ez nem egy a rendőrség munkáját felértékelő sorozat, ahol pikk-pakk megoldják az ügyeket. A való világban nincsenek hősök. Ő megmutatta ezeknek a kurváknak, hogy milyen az igazi férfi és mi volt a köszönet? Szembeköpték, bőrébe vájták körmüket, ágyékon rúgták. Ezektől csak mindig begurult. Vörös köd szállt az agyára és örökké elhallgattatta őket. Az előtörő emlékek felizgatták, így hát pár percnyi örömet szerzett magának. Kezét egy mocskos rongyba törölte
  Milyen volt a kapcsolata a szüleivel? 
  Utálta a kriminalisztikai szakzsargont. Megpróbálták bekategorizálni a bűnelkövetőket, mindegyiknek adtak valami megkülönböztető „szakterületet”, amelyben tevékenykedik: sorozatgyilkos, szadista, szexuális bűnelkövető, fiatalkorú bűnöző, a sor végtelen. Mindegyikre ragasztottak egy jellemet, ezek persze nem mindig helytállók, de egy teóriában az összes rendőr és pszichológus egyetért, amióta világ a világ: az elkövetett bűnök mind egy-egy gyerekkori traumához vezethetőek vissza. Tehát a szülők a felelősek mindenért? Vajon Ádám és Éva is helytelenül nevelték Káint és ő ezért gyilkolta meg a testvérét? Freud nem gondolta végig az állítását, vagy legalábbis nem számolt a Phoenix-féle bűnelkövetőkkel. Visszatérve a kérdésre: az anyja volt a legjobb asszony, akit valaha ismert, az egész nem a szülői házban kezdődött. 
  Miért akasztotta fel őket, ha már úgyis halottak voltak?
  Még most is szórakoztatta a válasz, amit erre a kérdésre adott. Azt mondta és erre szóról-szóra emlékezett: mert fekve olyan snassz. Elásni pedig túl kemény meló. Tudja milyen fárasztó megölni egy rúgkapáló eszelős luvnyát? Hát kurvára. Szóval, asszonyom, valójában én nem gyilkos vagyok, hanem sportoló. Hiába tagadta, a nő szája szegletében ott vibrált a mosoly. Ő látta.
  Vannak még áldozatok, akikről nem tudunk?
  - Egy BigMac menüért elárulom. 
  Később a hamburgert falatozva, hanyag vállvonogatás közepette választ is adott a kérdésre: - Nem tudok róla. 
   Hol van Rebeca Silverston?
  Ezzel a kérdéssel bármikor ki lehetett hozni a sodrából. Ha ezt a nevet valaki kiejtette a száján, többé nem állt lábra. Dühöngeni kezdett minden egyes alkalommal, ha ezt a kérdést feltették. A lány holttestét soha nem fogják megtalálni. Soha.


  Ez volt az utolsó kérdés, ami érdekelte őket. Lecsukták és két éve raboskodott a Cookban. Mindenki tudta a nevét. Kétféle fegyenc létezett: aki tisztelte, és aki el akarta tenni láb alól. Utóvégre ők is felnéztek rá, mert az ember legnagyobb rajongói, mégiscsak az ellenségei. A lyukban töltött harmincadik napon zavargás tört ki a fegyházban, Phoenix jól hallotta a tűzriasztó vijjogását. Végre valahára lehetősége nyílt a szökésre, ő pedig mindenen keresztülvéve eszelős tervét, kijutott a pokolból. Hogy alámerüljön egy másikban.

6 megjegyzés:

  1. Szia Skyler!

    Nagyon megtetszett a történeted, egy éjszaka alatt végigolvastam, nem bírtam letenni. Szerencsére épp ma kaptunk egy díjat, amivel így rögtön ki is fejezhetem, mennyire jónak tartom a Rusht.

    Puszi: Nevra (és Maxwell)

    http://dreadfulstories.wix.com/still-life#!blank/p52bm

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nevra!

      Nagy boldogsággal tölt el, hogy elolvastad a fejezetet és elnyerte a tetszésed a történet! Köszönöm a kedves szavaidat és természetesen a díjat, amit lesz időm kitöltöm! :)

      Ölelés,
      Skyler

      Törlés
  2. Huh, szóvalakkorvágjunkbele. Előre elnézést kérek, ha nem lesz átlátható, még nagyon friss az élmény! Te, te lány!
    Összességében annyira látszik, hogy minden egyes karakteredet ismered a legutolsó titkukig, a legutolsó sejtjükig és még így is képes vagy titokzatossá tenni őket és az információkat olyan jó tempóban adagolod és mindig tudod, hogy mit írj, ha sokkolni akarsz minket. A feszültséget tisztán lehet érezni, úgy kapaszkodtam a sorokba, mintha az életem függne tőlük. Alig várom, hogy még jobban megismerhessem mindegyiküket! A történet a fülszöveg alapján nagyon érdekesnek hangzik, és habár még a fő cselekményszálra nem léptünk rá, már most szépen bontakozik minden, kíváncsi vagyok, hogy mindez hova vezet majd pontosan. A stílusod, mint mindig, lélegzetelállító. Kifejező, bő, de mégsem érzem túlságosan csicsásnak és szükségtelennek. Tisztán látom magam előtt az eseményeket. (Tényleg kell hozzájuk némi gyomor. ;)) Alig várom a következő részt!

    Ölel,
    Drusilla

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám! ♥
      Ilyesmi miatt főleg nem kell elnézést kérned, pont az ilyen hozzászólásokat szeretem!
      Én mindig is azon a véleményen voltam, hogy a karakterek személyiségei egy történet szíve és lelke, ezért elég nagy gondot fordítok a szereplőim jellemvonásaira. Fontosnak tartom, hogy úgy éljenek a fejemben, mintha valójában ismerném őket. Én alkottam mindannyiukat, mégis valamilyen szinten "vannak saját döntéseik". Szeretek játszania személyiségjegyekkel: jókkal és rosszakkal, de inkább rosszakkal, ez a stílusom védjegye. :D
      Leírhatatlanul jól esett minden sorod, tényleg mindig képes vagy feldobni és ösztönözni, nagyon szeretem olvasni a megjegyzéseidet! :)
      A célom pontosan az is, hogy feszültséget keltsek, nagyon örülök, hogy sikerült már az első fejezetben, de biztosítalak róla, hogy ez csak fokozódni fog!

      Köszönöm, hogy írtál és nagyon boldog vagyok, hogy visszatértél köreinkbe! ♥

      Ölel,
      Skyler

      Törlés
  3. Drága Skyler!

    Bevallom, sokáig a rész hossza tartott vissza az olvasástól, hiszen nem volt túlságosan sok időm, és nem szeretem félbehagyni a fejezeteket. De rájöttem, hogy egyáltalán nem kell tartanom ettől a tizenhét oldaltól, hiszen sodró a stílusod és ráadásul érdekfeszítő, amit írsz. *w*
    Nem tudom, mire számítottam, de azt gondoltam, kicsit könnyebben emészthető lesz. Hát, nem, tévedtem. Nagyon komoly, sokkoló témát boncolgatsz, és hihetetlenül életszerűen írod le az eseményeket, hihetetlenül tudod fokozni a feszültséget akár egy-egy jól megvákasztott szóval is. A leírásaid rettentően pontosak, és pont ez a fajta precizitás eredményzi a gerincemen szaladgáló borzongást. Hihetetlen személyiségek a karaktereid, és te mindegyiküket egytől egyig ismered, egytől egyig képes vagy velük azonosulni, egytől egyig belelátsz a lelkükbe. Nem tudom elmondani, hogy mikor izgultam a legjobban. Anja élete szívszorító... Lex kegyetlen kétszínűsége félelmetes... Riley érzelemmentessége és közömbössége elrettentő... Phoenix... hát, Phoenix az Phoenix... az az elmebeteg megszállottság, ami őt jellemzi, egyszerűen brutális.
    Azt kell mondanom, hogy nekem kitépted a szívem ezzel a résszel. :"D Annyira megrázó volt, és hú, hát félek tőled, rémisztően zseniális vagy. <3
    Nagyon örülök, hogy ilyen sokáig halogattam a rész olvasását, hiszen így egyben végeztem vele, és egyben még nagyobb hatást gyakorolt rám, másrészt meg nem kell sokat várnom a következőre, amit nem hinném, hogy amúgy kibírnék...


    Ölel,
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maffia!

      Igen, sejtettem, hogy sok olvasót a fejezet hossza tart majd vissza attól, hogy nekiüljön az elolvasásának, én viszont nem szeretem szűken kifejteni a gondolataimat és mindig arra törekszem, hogy kerek egész fejezeteket írjak, de végül is örülök, hogy ennyire magával sodort a rész! :)
      Pontosan az a célom, amit leírtál minden egyes mondatommal. Teljesen átadom magam a karaktereknek, szinte belebújok a bőrükbe, ez pedig azt eredményezi, hogy akaratlanul is olyan gondolatok kavarognak a fejemben,amit akár ők is boncolgathatnának. Soha nem akartam könnyed, a valóságtól eltérő történeteket írni, az nem is én lennék! :)
      A karakterek pedig, hú, egytől-egyig imádom őket, ez pedig nehezebbé teszi a történet alakulását, hiszen nem titok, hogy sokuktól búcsút fogunk venni. Igyekszem úgy kialakítani őket, hogy mindenki számára megelevenedjenek, ne csak egy sablonos szerelő legyen, aki sodródik az árral.
      Annyira, annyira boldoggá tettél ezzel a hozzászólással. Nagyon örülök, hogy ilyen hatást sikerült gyakorolnom rád. Az egyik kedvenc hozzászólásommá vált a véleményed, újra és újra elolvasom, mert kifejezetten inspirál! :)

      Puszil,
      Skyler

      Törlés