2016. május 12.

4. Sikoly - A Bárányok Hallgatnak

Sziasztok Drágáim!

Ez az idő is eljött! Végre sikerült befejeznem a negyedik fejezetet és annyira elégedett vagyok vele, hogy meg is osztom veletek! Köszönöm a támogatásotokat, nem sikerült volna eddig sem eljutni nélkületek! Remélem örömötöket lelitek benne!

Jó olvasást!

Negyedik Sikoly

„Mit ér a napvilág, ha szemünk a jelenbe néz, s ködön át csak a múltba lát?”

  2013. 08. 31. „Valhalla Sziget”, Valahol a Csendes-óceánon

Faded
„Darwin túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kimondja, nem azért uralkodunk a világon, mert a legokosabbak vagyunk, vagy netán a leggonoszabbak, hanem mert mindig mi voltunk a legeszelősebb, a legrohadtabb gyilkosok az őserdőben.” A molyrágta, megsárgult lapok összesúrlódnak, mikor a férfi új oldalra lapoz, miközben fehér vászonnadrágba bújtatott lábait hanyagul keresztezi egymáson és arisztokratikus kézmozdulattal az öblös borospohár után nyúl. A Chardonnay hivalkodóan gyöngyözik, a hatalmas ablakon álmosítóan kopognak az esőcseppek. A derült égen tolakodó felhőpamacsok nyílzápora gyászos, zord kedélyállapotot ébreszt a lelkében. 
  Mutatóujja külső felével végigsimít nedves ajkain, miközben dacosan behajtja a regényt. Az olvasás számára mindig örömteli, csak a könyvek képesek csillapítani a vágyát, a tüzet, ami folyton a keblében lobog. A pusztítás iránti ingere a legváratlanabb pillanatokban kerekedik fölé, isteni magaslatokba emeli és meggyőzi arról, hogy csak ő segíthet az emberiségnek. Ő az egyetlen a Földön, aki képes valami maradandót alkotni. És Kiválasztottként aligha szeretne csalódást okozni. Elsősorban önmagának. 
  Tekintete végigsiklik az íróasztalon, majd a Daily Chicago hivalkodó főcímével néz farkasszemet:
                               
„GŐZERŐKKEL NYOMOZNAK AZ ELTŰNT FIATALOK ÜGYÉBEN!”

  Ölébe ejti a napilap legfrissebb kiadását és szemével átfut a néhány soros, semmitmondó íráson, ami mindössze a hiszékeny, médiatranszba esett lakosság megnyugtatásául szolgál. Az embereket meglepően könnyű befolyásolni. Egy szívélyes mosollyal és néhány vigasztaló szándékú mondattal örökre eladhatod magad, még az sem érdekli őket, ha kenderültetvény zöldell a hátsókertedben és a nyugdíjasklub tagjaival végezteted el a piszkos munkát.

  A tizenkilenc és húsz év körüli fiataloknak feltehetőleg az elmúlt néhány napban veszett nyomuk. Chicago utcáin látták őket utoljára, azóta semmi hír felőlük és az aggodalom egyre nagyobb méreteket ölt. Riley Brooks szülei jelentették be elsőként a világbajnok bokszoló lányuk eltűnését, őt Mrs Palmer követte, akinek a fia szintén nem tért haza huszonnégy órán belül. Isaac Blackwoodot hiába várták a Chicagói Mészárlás újratárgyalásának kihallgatásán, a fiú nem jelent meg a kapitányságon és édesanyja hitetlenül áll fia nyomtalan eltűnése előtt. Nem gyakori, hogy fiataloknak veszik nyoma a hatalmas városban, azonban ez túl véletlen egybeesés és lehetséges, hogy a diákok csoportos emberrablás áldozatai lettek. Kérünk mindenkit, hogy ezentúl fokozottan figyeljenek hozzátartozóikra és jelentkezzenek, ha látták a képen szereplő személyeket! 
  Utólagos megjegyzés: A Brooks család tízezer dollárt ígér a lányuk megtalálójának.

  A szemetes kosárba ejti az újságot, aztán hátradönti a fejét és igyekszik kizárni a külvilág makrancos színjátékát. Ekkor bizonytalan kopogás szűrődik be, majd egy középmagas, mogyorószín hajú, szemüveges nő lép be az irodába. Terepmintás nadrágot és fekete bőrdzsekit visel, haját szoros lófarokba kötötte. Megvárja, míg a férfi szóra inti, csak ezután fog közlendőjébe. 
  - Főnök, ezt látnia kell – kezdi, aztán elindul a folyosón az egyik kisebb iroda felé, ahol különböző méretű monitorok leledznek és a felszerelt kamerák adását vetítik eltérő szögekből. – Azt hiszem, valami szörnyűség készül, amit minél előbb meg kell állítanunk – tekintetét az asztallapra támaszkodó férfire emeli, aki elgondolkodva szemléli a képsorokat. 
  - Tudod, mit kell tenned, Zoé. Nem szeretném, ha hibát követnél el.


III. NAP

  A nyugovóra térő nap utolsó sugarai vörösen izzottak a horizonton, bársonyos lángnyelvekkel simogatták az egekbe nyúló lombkoronák szerteágazó leveleit. A passzívan szemlélődő fák összemosódott, groteszk árnyjátékot vetítettek a Pantheon falára, az ablaküveg tükrében a kerekded Holdúrnő gyönyörködött. A természet lenyűgöző művészete azonban nem ejtette ámulatba a fotelben heverő Lexet. Hosszú ujjai között füstölgött a cigaretta, lábait lezseren keresztezte egymáson. S ahogy ott ült, a leszálló éjszaka baljós csendje vette körül és egyszerre szembesült azzal, miért nem szeretnek az emberek egyedül lenni. 
  Az agya kétségbeesett gondolatok tömkelegével bombázta. Emlékek villantak fel előtte, olyan fekete-fehér filmtekercs, amelyet eddig a feledéstől dacosan rejtegetett egy dobozban, elméjének egy távoli zugában. Azonban most levegőért kapkodva törtek a felszínre. A szőke fürtös kis kópé, olvadozó csokoládéfagyival aprócska, hófehér kezében. Bugyborékoló orra, könnyező szemei, pirospozsgás arca, a szégyen, amit akkor még nem érezhetett. Az apja másvilági tekintete, az erjedő alkohol orrfacsaró bűze, a rongyos flaneling, az inas, szőrös kezek. 
  Rossznak született. Ezért aligha hibáztathatja bárki is. Ha akarna valaha változtatni azon, ami, kudarcba fulladna. A génjeibe táplálták ezt a létformát. Vagy hazudsz, vagy meghalsz. Mégis mit tehetett volna? Élni akart és ezért nem érdemli meg a kárhozatot. 
  A hangtalanul szendergő természet bús harmóniájával hallgatta belső monológját, miközben nyomasztó fülledtséggel nehezedett a testére. Úgy érezte, mintha egy szunnyadó vulkán kocogtatná vállát: hé, haver, ki szeretnék törni, vonulj fedezékbe!
  És ekkor velőtrázó, hátborzongató sikoly hasított a levegőbe. Akárha egy villám sújtott volna összegömbölyödött testébe, megrázkódott. A vakrémület vezette, így felugrott a fotelből és összeakadó lábakkal, a cigi parázsló végével égési sérülést okozva magának, rohant a hang feltehető forrásiránya felé. Roman is így tett, a móló végénél keresztezték egymás útját, de a néger rontott előbb a kunyhóba. Anja összekuporodva, véres karját a fejéhez emelve ordított a sarokban, felette Riley állt. Szemében elszánt tűz lobogott. A lány mintha átalakult volna, testén kirajzolódtak izmai, haja felborzolódott, akár egy ragadozó vadmacska. Akár egy igazi szörnyeteg. Kapálózott, visított, dobálta magát Roman karjai között. Fröcsögött a nyála, miközben kivehetetlen szavakkal illette őket. 
  - Rohadt önző ribanc! Férgek! Férgek vagytok! Gyilkosok! Meg fogunk halni, ha nem cselekszünk! Én nem fogok éhen dögleni miattatok! Úr isten, nem hagyhatom ezt! Eressz el! – fogait belevájta Roman karjába, de mintha szúnyogcsípés érte volna, meg se rezzent. Egy másodpercre sem eresztette az őrjöngő lányt, akinek mezítelen lábából vér folyt, mellette egy összetört képkeret szánkázott végig a padlón. Vérben áztatott szilánkok feküdtek körülötte, a gyűrött fotó egy ártatlan kislányt ábrázolt
  Lexnek percekbe telt, mire rekonstruálta, hogy nem a füle csöng. Egy riasztójelzés szolgált alapzajként a szürreális képkockákhoz, ami azt jelentette, hogy Anja sikolya elég hangos volt a mérőműszer szerint. A volt katona szúrós, mindent eláruló pillantással illette, miközben egy sóhaj hagyta el a száját.
  - Ne haragudj, Riley – és ekkor virsli ujjaival erős nyomást gyakorolt a nyaka alatt, mire a test elernyedt és végleg elcsendesedett. Úgy kapta a vállára, mint egy liszteszsákot és megkerülve a tanácstalanul ácsorgó Lexet, kilépett az ajtón. Útját a szomszédos szobáig tette meg, ahol az ágyra fektette a verejtéktől csillogó arcú lányt. Hirtelen erős fájdalom áradt szét a mellkasában. A szánalom. Sajnálta ezeket az embereket, és önmagát is. De ez a küldetésük és úgy kell cselekedniük, ahogy a felsőbb parancs kérte. Mert mást, aligha tehetnek.
Hall Of Fame
  Eközben Lex bizonytalan lépésekkel közeledett a síró, nyöszörgő Anja felé, aki a falnak döntött fejjel, a térdén összekulcsolt kezekkel adta át magát a szenvedésnek. Leguggolt elé, hátrasimította az arcába tóduló csapzott, sötétbarna hajat és a kisírt szemekbe nézett. 
  - Nem lesz semmi baj – ő is tudta ez mennyire nem igaz. Csak önáltatás és soha, senki nem dőlt be ennek a mondatnak. Pedig, igen, kurva nagy szarban vagyunk, kislány, de csak sírj, mintha ez bármin változtatna. Bőgj, ha jól esik, mert csak ennyit tudsz. Hát, van értelme? – ezt nem mondhatta és nem is érezte helyét az igazságnak. 
  Az első hetven órán már túl voltak. Miután Meredith és Phoenix távozott a katonák gyűrűjében, a többiek egy szót sem váltottak egymással. Úgy tengtek, mint az állatok. Céltalanul bolyongtak egymás mellett, néha dünnyögtek pár érthetetlen szófoszlányt. Elvégezték a szükségleteiket, de egyre kevesebbet törődtek magukkal. Vártak. Maguk se tudták mire és meddig. Talán várták a vörös haj felbukkanását, vagy a szörny győzelmi ordítását. A gyomruk korgott, a csontjaik fájtak, a szemeik beesetten ültek arckoponyájukban, az agyuk kétségbeesetten várta a pihenést. De Isaacen kívül egyikük sem tudott aludni, ő azonban túlteljesített; jóformán ki sem dugta az orrát a kunyhóból. Csupán Anja nézett be hozzá néha, de a fiú alig látszódott ki az őt behálózó füstfüggöny mögül. 
  Nem kommunikáltak egymással, de így is kiismerték a másikat. A testbeszédükről, megjelenésükről, tetteikről szőttek egy képet. Valójában mindenki taktikázott, gondolkodott, terveket szőtt. Leginkább Riley. A nap legtöbb órájában a kanapén ült, kezében még gőzölgő feketekávéval és elemzett. Akárha mindannyian egy játéktáblán lennének, csak a többiek passzívan ácsorognak egy-egy mezőn, arra várva, hogy valaki végre megtegye az első lépést.

∞ 

22 órával ezelőtt

  A negyvenhatodik órában egy néger katona sétált be közéjük, egy hatalmas táblát cipelt, amit szótlanul lehelyezett a szőnyeg szélére. A fehér táblán az ő fotóik álltak, amik ezen a helyen készültek; kimerevített pillanatképek. A férfi átnyújtott egy fekete borítékot a kanapén ücsörgő Rileynak, aki mielőtt felbontotta volna, összekiabálta a társaságot. Lex és Roman a leszakadt függőágyat próbálták megjavítani, Isaac a kunyhójából lépett elő, Anja a teraszon ücsörgött. Mikor köré gyűltek feltépte a borítékot és felolvasta a kézírással írt levél tartalmát. 
  „Mindannyian rossz fát tettetek a tűzre. Olyan ez, mintha közösen ülnétek le a börtönbüntetéseteket, de a kóterben mindenki tudja mit követett el a társa, amiért vezekelnie kell. Most ti is megtudjátok mit tettek azok az emberek, akikkel nap, mint nap egy levegőt szívtok. A tettek azonban összekeveredtek. A ti feladatotok, hogy rájöjjetek ki, milyen bűnt követett el. A helyes megoldásért ajándék jár, azonban ha hibáztok, szankciók lépnek életbe. A bűnt elkövető egyén nem vallhatja be a tettét, nem helyeselhet, semmi jelét nem adhatja, hogy ő a tettes.”
  Egyiküket sem oldotta fel a csapatépítő tréning, sőt ami azt illeti, egyre zaklatottabbá váltak. Kínkeservesen vánszorgó percek teltek tova tanácstalan ácsorgással, egytől-egyig úgy érezték magukat, mintha egy kihallgatóteremben ülnének. Anja leereszkedett a kanapéval szembeni támlanélküli fotelbe és az ajka belső felét kezdte rágcsálni. Úgy festett, mint egy kisiskolás lány, aki a beírását készül elmondani szigorú szüleinek. Annyira szánni való volt, hogy Lex feltette magának a kérdést: mégis mit követett el egy ilyen tiszta lélek?   Riley rigorózusan, egyenes háttal ült a kanapén. Torkot köszörült, mintha valami a nyelőcsövén akadt volna. Kihasználta a helyzetét, hiszen kétségtelenül ő számított legnyugodtabbnak a társaságban. Előhúzta a kártyákat és akár egy dealer a pókerjátékban, kiterítette őket a füstszínű üvegasztal lapjára. 
  Élvezte az irányítást. Végre történik valami. Egy lépéssel közelebb kerülhet ahhoz, hogy megismerje azokat a szörnyetegeket, akikkel a sorsa egybefonódott. A végzetük meg van írva, akár egy film forgatókönyve, de hisz benne, hogy ha elég kitartóak, kedvük szerint alakíthatják a végkifejletet. Hisz benne, hogy az erősebb győzedelmeskedik. Hisz benne, hogy van esélye az életben maradásra. Felvette az első kártyát, de mielőtt felolvasta volna, végignézett az arcokon. Romané, mint mindig, merev és kifejezéstelen, barna szemei úgy ültek homloka alatt, mint két sötét gomb. Anja szinte reszketett, száján vörös harapásnyomok, hajtövénél verejtékcseppek. Lex résnyire szűkült szemekkel rosszalló pillantásokkal illette, miközben karba font kezekkel állt a szőnyeg szélénél. Isaac a mellette lévő karfára ereszkedett le. Olyan szenvtelen volt, mintha csupán a teste lenne jelen, elméje egy másik univerzumban repkedne.
  Nem húzta tovább az időt, felolvasta a kártyán álló sorokat. 
  „Ha az életét ő alakíthatta volna, a világ legsikeresebb polgára lehetne. De az ember nem válogathatja meg a családtagjait. Ők a hátunkon hordott véres keresztek, akik saját terheikből a legnagyobb súlyokat ivadékaik vállára akasztják. Az édesapja sírján akár a következő felirat is szerepelhetne: „a világ legönzőbb embere”. Kihasználta a gyermeke veleszületett adottságát és hatalmas veszélynek tette ki. Mára az egész családja halott és a tudat, hogy ő megmenthette volna őket, örökké kísérteni fogja. Négy halott egy életéért. Egy olyan személy, aki a világon mindent tud és egy információval képes lenne megmenteni a hozzátartói életét, azonban ő mégsem teszi, bűnösnek számít az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya szerint.” 
  Szinte hallani lehetett a rozsdás agytekervények kattogását a koponyákban. Egyikük sem ismert magára, és a sejtelmesen megfogalmazott töredék sem szolgált kellő információval. Lány vagy fiú az illető? Létezik olyan személy, aki a világon mindent tud és köztük jár? 
  Isaac tüdőből feltörő mormolást hallatott. Mindenki rá emelte a tekintetét, mire ő kézfejével megdörzsölte az orrát és a cigarettától szürkés ujjbegyeivel kihúzta Riley kezéből a kártyalapot. 
  - Meredith. Mindannyian tudatlan némberek és barmok vagytok, elég beszariak ahhoz, hogy bárkinek, bármilyen információt elfecsegjetek. Roman kivételével, de ő katonaember, tehát nem illik rá a leírás és feltehetően nem négy embert ölt meg, hanem sokkal többet. Valakinek, más tipp? – hangja érdesen csengett, minden mondata után nyelt egyet, ádámcsutkája le-föl ugrált, akár egy csali a víz felszínén. 
  Riley újra végignézett az arcokon. Nem tudta, mit kellene észrevennie, de a szemekből furcsa értetlenség tükröződött. Azonban, ha Meredith valóban „mindent tud”, tehát zseni, akkor szívből remélte, hogy Phoenix nem hazudtolja meg magát és végez vele.
   Isaac Meredith képe alá ragasztotta a kártyát és visszaült a helyére. Újabb lap, újabb versike. 
  „Fiatal volt, mikor először szerelembe esett. Gyűlölte a családját és kellett valaki, aki helyettesíti a szülői gondoskodást. Egy idősebb személybe szeretett bele, aki egy korlátok nélküli világot tárt fel előtte. Szerelmes volt a szerelem gondolatába. Aztán egy nap a mennyből a pokol legmélyére zuhant és rengeteg megpróbáltatásnak tették ki. Egy rongybaba lett, akit kénye-kedve szerint rángattak. Küzdhetett volna, de meg sem próbálta. Hagyta magát, amiért megérdemli, hogy szenvedjen. Talán erre született, mert gyenge. A semmirekellőket pedig meg kell tanítani harcolni.” 
  A nyitva feledett teraszajtón keresztül csípős levegő árasztotta el a helyiséget, bosszús viharfelhők gyűltek a lombkoronák árnyékában. A hirtelen feltámadt szél éles fütyüléssel kezdett ámokfutásba és felkapott minden útjába kerülő mozdítható tárgyat. Egy kint feledett kávésbögrét lesodort az asztalról és hangos dörejjel tört apró szilánkokra. 
  Anja összerezzent és Lex elfojtott egy hamiskás mosolyt, miközben eltulajdonította a kártyalapot. Minden megjegyzés nélkül Anja képe alá helyezte. Akárha egy temetésen dobott volna virágot a gödörbe eresztett koporsóra, gyászos csendbe borult a nappali. 
  Riley már a kezében tartotta a következő feladványt. 
  „A hazugot hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát? Megcáfolandó. Freud azt mondta minden a gyerekkorban dől el, a személyiségünkben egy olyan törés következhet be, amit képtelenség újra összeilleszteni. A személy, akiről írok, soha nem ölt a puszta kezével. Ebben az értelemben véve, akár nem is ragasztható rá a „gyilkos” jelző. Azonban bárkivé képes volt átváltozni és a szavaival úgy bánt, akár a fegyverrel. Karteleket, maffiacsaládokat eresztett egymás torkának és a háborúkban ártatlanok is életüket vesztették. Számtalan jó és rossz ember. Mindez pénzért? Büszkeségért? Vagy élvezetből?” 
  Ezúttal Roman szelte át a tábla és a kanapé közti távolságot, útközben magához ragadta a papírt és kizárásos alapon Lex képe alá illesztette. 
  - A szeme mindent elárul. Aki mindenkit bizalmatlanul vizslat, az a legnagyobb hazug közöttünk – alig észrevehetően megrándította a vállát.
  „A legvéresebb tömeggyilkosok asztalánál szorítanának helyet számára a pokol kénköves bugyrában. Családja csak a külvilág felé mutatta az idillikus arcát, de ő kiismerte őket, a fekete bárány. Képtelen elfogadtatni magát a külvilággal, számára az emberek csupán lélegző kártevők. Szunnyadó vulkánként viseli a sérelmet, azonban ha kitör, fékezhetetlen pusztításra képes és úgy tud manipulálni csak egy pillantásával, hogy bárki, még a „legokosabb” is könnyen a kardjába dől. Huszonegy fiatalt küldött a túlvilágra, köztük három a kórházban vérzett el, ahová őt is szállították. Csak egy háborodott elme képes önmagának is fájdalmat okozni a tökéletes gyilkosságért.” 
  Minden chicagói lakos értesült a „Mészárlás Éjszakájáról”, mikor egy csapat középiskolás diákot öltek meg brutális kegyetlenséggel. Hosszú hetekig vezette a hírportálok toplistáját, és a Daily Chicago lapban a város történelmének tíz legdrasztikusabb eseményei között szerepelt. 
  Roman lelkének egy mély sebe szakadt fel a sorok hallatán. A húga, Marlene, a kilenc lány áldozat között vesztette életét. Holttestét egy szellőző nyílásba gyömöszölve találták meg, hiszen a feltehetőleg piromán elkövető egy kis játékkal kedveskedett a kiérő rendőrök számára: „Vajon, megtaláljátok az összes hullát, míg fel nem robban ez a kibaszott kóceráj?” De szerencsére a tűzszerészek még időben hatástalanították a könyvtárba elrejtett robbanóeszközt. 
  A katonának hosszú évekbe tellett, míg valamelyest csillapodott a fájdalom. A hadsereg segített a gyászban, de a húga elvesztését soha nem volt képes feldolgozni. Meg akarta találni a gyilkost, bosszút akart állni rajta, szemet-szemért, életet-életért. Aztán a nyomozók elfogták a feltételezett bűnösöket. Roman nem hitte, hogy ők tették, de igazát nem tudta bebizonyítani. Tehetetlennek bizonyult és elkeseredésében önpusztításba kezdett. A hadsereg is egy lépés volt a halál felé.
  A tudat, hogy Marlene gyilkosa a szobában van, elvakította. Agyára ismét sűrű, vörös köd borult és csöngő füllel várta, hogy lehulljon a lepel. 
  Talán, több közük van egymáshoz, mint sejtették. Talán, azért vannak itt, hogy újabb bűnöket kövessenek el. A világ körforgása. Büntetsz, bűnhődsz, majd újra büntetsz. Mert Roman szentül hiszi, hogy nincs olyan bűnös, aki ne fizetne valamilyen formában árat a tetteiért. 
  Isaac türelmesen várt. A töprengő társai mulattatták. Bár Roman arckifejezése sokkal többet árult el, mint puszta töprengés. A vártnál jobban lesújtotta a hír. 
  Isaac tudta, hogyan kell cselekednie. 
  Felállt, a kártyával együtt a táblához lépett és Phoenix képe alá ragasztotta azt. 
  - Azt hiszem elég egy pillantást vetni a fotóra és megmagyaráztam a döntésemet – ezzel mindnyájan lezártnak tekintették a témát. Phoenix első ránézésre sem önti el melegséggel az ember szívét, a találkozás pedig csak egyre azt bizonyítja, mennyire mocskos féreg. 
  Isaac tudta, hogy Meredith nem halhat meg. Nemcsak reménykedett benne, hanem eltökélte, hogy mindent megtesz az érdekében. Csak józannak kell maradnia, máskülönben teljesen elveszíti az irányítást a dolgok felett. 
  Anja egyre feszültebben fészkelődött az ülőalkalmatosságon. Lábait hol keresztezte egymáson, hol kinyújtóztatta. Ujjaival a haját, ajkát, ruháját babrálta. Vajon ő kit ölt meg tudta nélkül? Itt mindenki gyilkos, de ő soha nem ölt embert. Szándékosan. Az a negyvenes férfi, a második kuncsaftja, infarktust kapott. Végignézte a halálát, azonban nem ölte meg. Lett volna oka rá, de mindig is túl gyenge volt. Már ő is belátta. Mi ez, ha nem a végső megsemmisülés? Önmagad likvidálása. 
  Újra felcsendült Riley kissé rekedtes hangja.
  „Az önzés csábító csomagolásba bújtatott ördöge, egy igazi harcos, aki nem képes veszíteni. Csodálatos gyerekkorából nem hiányzik semmi, mindent megkapott, amire valaha vágyott. Szülei kis neveletlen csemetéje lett, aki sportolni kezdett és bajnokká nőtte ki magát. Nem képes feladni, a végsőkig talpon marad. Az ember, akit megölt, túlságosan sokat akart, de nem érdemelte a halált. Önvédelem miatt felmentették és vígan élte napjait. Még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett. Bár, felötlik a kérdés, hogy létezik-e a lelkiismerete?” 
  A játék talán legkönnyebb feladványa. Sokan már az első pillanatban felismerték Brooks kisasszonyt bokszoló karrierje miatt. Nemcsak a közvetített meccseken lehetett látni, szerepelt különböző plakátokon, reklámokban, magazinokban. Chicago egyik büszkesége volt. A története Robert Crawforddal sem maradt titokban. 
  Lex nyújtotta a kezét, mikor pedig a markában feküdt a lap, a táblához vitte és felragasztotta Riley képe alá. 
  - Hercegnő, üdv a pokolban! – alázatosan fejet hajtott előtte és csókot nyomott a kézfejére. 
  Valamennyien szinkronban pillantottak a táblára. Isaac és Roman maradtak utoljára. Fel sem ötlött bennük a hibázás lehetősége. 
  „Egyszerűen képtelen ellenállni a női nemnek. Ifjú évei akár szépek is lehettek volna, ha nem születik gyilkosnak. Meghazudtolva a kriminalisztikát, nem nevelkedett szörnyű körülmények között. Mégis a génjeibe táplálták a rosszat, ezen nem lehet változtatni és nem is akart. Apja nyomdokaiba szánták, de nem akart állatokra vadászni, túlságosan szánta őket. Inkább nőkre vadászott, akik nem akartak önként közösülni vele. Erőszaktevő, sorozatgyilkos, nőgyűlölő és szeszélyes. Jóformán a börtön falai közül érkezett a szigetre, így a bezártság a létformájává vált.” 
  Ezúttal Riley illesztette fel a kártyát Isaac képe alá. Önmaga is kételkedett, de Romant nem ilyen embernek ismerte meg és a másik fiú túl titokzatos. Jószerivel bárki lehetett. 
  Az utolsó lap következett.
  „Fegyelem, kitartás és nyers erő jellemzi. Harmonikus kiscsaládban nőtt fel, édesapja viszonylag korán távozott az élők sorából, ezért az anyja tartotta el őt és néhány évvel fiatalabb húgát. Mindennap monoton zajlott, mígnem a középiskola igazgatónője közölte velük a hírt, amit nem sokkal később már a televízió is közvetített. A húgát megölte egy tömeggyilkos. Ez tette azzá, aki és emiatt lépett be a hadseregbe, ahol újabb traumák érték. Hazabocsátották, mert állítása szerint hibázott és ezért haltak meg a társai. Egész élete egy önmarcangolás.” 
  Kizárásos alapon Romant jellemezték a sorok. A játék végeztével gondolatok tömkelege árasztotta el őket. Nem azon lepődtek meg, hogy az Imperátor mindent tud róluk, sokkal inkább azon, hogy most már ők is közelebb jutottak egymás valódi énjéhez. Ez talán rosszabb, mint a tudatlanság. 
  Nem akartak több időt egy légtérben tölteni, először Isaac, majd Lex és Anja távozott. Riley Romannel maradt, tanácstalanul elemezték a táblát. Ugyanaz járt a fejükben: valami nem stimmel. 
Jailbreak
  - Emlékszel a mészárlás elkövetőjének leírására? – törte meg a csendet Riley. 
 A fiú bólintott. Hogy is tudná elfeledni? 
  - Szunnyadó vulkán, manipulátor, mazochista – szedte címszavakba és ekkor véglegesen összeállt a kép. Nevetés kaparászta a torkát. – Phoenix nem szunnyadó vulkán, ő folyamatosan kitör, és csak az okos emberek képesek manipulálni másokat – lenézett a mellette álló lányra. – Hibáztunk. A rohadt életbe – szűrte a fogai közül. 
  Riley leszedte Phoenix képe alól a kártyát, csak egy röpke pillanatig hezitált, aztán Isaacével cserélte ki. 
  - Azt hiszem, ez a helyes sorrend – állapította meg viszonozva Roman pillantását. – Mit csináljunk? 
  - Nem-nem! – lopva vetett hátra egy pillantást széles válla felett. - Tegyük vissza. Nem szabad tudnia, hogy rájöttünk. Most azt hiszi, hogy ő vezet. Így sebezhetőbb. 
  A lány ez egyszer igazat adott. Visszahelyezte az eredeti helyére, aztán pillantásával követte a szobát elhagyni készülő fiú mozgását. 
  - Ne csinálj semmi baromságot – szinte suttogva mondta. Nem akarta, hogy rés keletkezzen a páncélján. 
  Mikor egyedül maradt, a konyhába sétált, ahol fiókokat húzgált ki. Mikor elővett egy kést, nem habozott sokáig. Hegyével szúrt sebet ejtett a hüvelykujja belső felén és visszasietett a táblához. Meredith képe alá egy négyest rajzolt a vérével, Phoenix alá a huszonegyest, bár valójában tudta, hogy ez nem az ő érdeme. A saját képe alá egyetlen vonalat húzott. Újra megsebezte magát, a kibuggyanó vérrel egy nullát és mellé kérdőjelet rajzolt Anja képe alá. A többiek csupán kérdőjelet érdemeltek. És még ő tartja magát rossz embernek?

∞ 

25 órával később
 
  Kísérteties vihar pusztított. A természeti jelenségek összefogtak és közös erőfeszítéssel igyekezték átvenni az uralmat a szárazföld élőlényei és képződményei felett. A küzdelem kiegyenlítetlen volt. Az eső mindent elöntött, a szél fékezhetetlen monstrumként rombolt, villámok cikáztak az égen és mennydörgések kísérték szikrájukat. 
  Anja olyan erősen fonta ujjait a vodkás üveg nyakára, mintha valaki erőszakkal próbálná megfosztani tőle. Roman ezzel fertőtlenítette le a karján lévő sebet, mielőtt kötést tett volna rá, ő pedig nem tudott ellenállni az alkohol nyújtotta illúziónak. Semmire nem vágyott jobban, minthogy elérkezzen arra a pontra, ahol már semmit nem érzékel a külvilágból, mikor kikapcsolt aggyal lézeng a tudatlanság gyönyörű állapotában. 
  Üres gyomra háborgott az erős szesz ellen, a szájürege égett, szemeibe könnyek szöktek, teste felett percek alatt vesztette el a kontrollt.
  Egyedül volt. A többiek fedezékbe vonultak a vihar elől, csupán ő maradt a Pantheon falai között. Rengeteg végkimenetel megfordult a fejében. 
  A háborgó tengerbe vethetné magát. 
  A korlátról a dzsungelbe ugorhatna, ahol órák alatt a ragadozók martalékává válna. 
  Leszúrhatná magát egy konyhakéssel. 
  A gyomra nem bírta tovább. Térdre roskadt és epét öklendezett fel. 
Army
  Ekkor valaki belökte a teraszajtót. Lex szitkozódva, csurom vizesen caplatott be, sportcipője talpáról sárfoltokat hagyott léptei után. A mosdóba indult, de Anját megpillantva irányt változtatott. A földön térdelő lányhoz sietett, aki éppen kézfejével itatta fel az állán végigfolyó nedvet. 
  - Mit akarsz? – rivallt rá. Tébolyult tekintettel meredt a néhány centiről őt pásztázó arcra. 
  - Azt, hogy ne igyál többet – a fiú hangja közömbösen csengett. Undorodott a hányás gyomorforgató szagától, de nem lépett hátra. Egyszer az életében emberségesen kellett viselkednie. Egyszer az életében a sajnálat és az együttérzés vezérelte. Erővel rántotta ki a vékony ujjak között szorongatott üveget. – Ezzel csak ismételten arra adsz okot, hogy gyengének tűnj – elnyújtva ejtette ki a szavakat, mert nem volt biztos benne, hogy a lány képes lesz befogadni őket.
   Anja opálos tekintettel figyelte a fiú szájmozgását. Émelygett, a gyomrában, mintha tűz lobogott volna. Kissé oldalra döntötte a fejét és ajkára halvány mosoly húzódott. 
  - Számít ez? Mond, számít, ki mit gondol ezen a nyomorult helyen? – úgy tette fel a kérdést, mint aki nem vár rá választ. Lex nem is tudott kielégítő felelettel szolgálni. Valóban, a kezdetek óta csak ócska marionett babák egy tragédiában, akiket zsinóron rángat egy nárcisztikus pszichopata. 
  Pontosan ott ültek, hallgatták a vihar zenekarának egyhangú játékát, mikor Roman rontott be, megtörve a jóleső harmóniát. Zaklatottan cikázó szemekkel pásztázott körbe, soha nem látták még ennyire bomlott állapotban. Levegőért kapkodott, szinte hallották tüdejének sípolását. Reszkető kezét görcsösen ökölbe szorította, majd kiengedte és ezt a műveletsort ismételte. Újra meg újra meg újra. 
  Aztán Riley riadt ordítása szűrődött be a nyitott teraszajtón keresztül. 
  - Mit tettél? Úr isten, Roman, nem találom a pulzusát! Nem lélegzik. Roman! Istenem, istenem, halott!

∞ 

2 órával később

  Sötét bőre szinte beleolvadt a barna kárpitba. Olyan erősen markolta a karfa szélét, hogy ujjai elfehéredtek. Minden porcikája zsongott, le kellett hunynia a szemét, hogy ne lássa az őt vádlón vizslató, sajnálkozó arcokat. Elöntötték a néhány órával ezelőtt történt emlékképek és erősen kellett küzdenie, hogy ne jöjjön elő betegsége. A többiek türelmesen vártak. Nem empatikusságból. Félelemből nem zavarták meg. Akárha egy szunnyadó oroszlán ébredésére várnának. 
  A kanapén ott ült Meredith. Ócska mása volt eredeti énjének, de legalább lemoshatta magáról a mocskot. Horzsolásai még vörösen izzottak hófehér bőrén, néhány mély sebre pedig kötés is került. 
  Phoenix a falnak dőlve, egy késsel a körme alá befészkelődött koszt távolította el. Egyedül ő nem szorongott. Nem érzett sajnálatot Isaac felé, sőt. Egy láncszem kiesett a játékból, még köszönettel is tartozik Romannek. Megfordult a fejében, hogy másképp esetleg ő nem gyarapítaná az élők sorát, de túl büszke volt ahhoz, hogy ezt belássa. 
  Végül Roman felnyitotta a szemeit és beszélni kezdett. 
Run
  - Tudom, hogy kivétel nélkül mit gondoltok most rólam, de nem én öltem meg Isaacet. Igen, valószínű ez lett volna a tervem végkimenetele, hiszen meggyilkolta a kishúgomat. Az ártatlan kishúgomat és erre nincs mentség. Majdnem egy napig sikerült visszafognom magam, elhitetnem vele, hogy tiszta az alibije. De egyre többször került a szemem elé és az érzés, ami egyre erősebben mardosott belülről, elviselhetetlennek bizonyult. Láttam, ahogy a partról besétál a kunyhójába és utána mentem – itt egy rövid szünetet tartott, az ölébe ejtette vaskos kezeit, majd folytatta: - Mielőtt becsukta volna az ajtót maga után, rásegítettem a lábammal. A széle pont találkozott a homlokával, ami felszakadt. Ettől hátratántorodott. Nem kezdett magyarázkodásba, tudta miért jöttem. Az ágyig szédelgett, leroskadt rá, aztán nevetni kezdett.„Emlékszem a húgodra. Gyönyörű mosolya volt, csak kár, hogy bárkinek széttette a lábait. Amilyen szerénynek tűnt, olyan vadócként viselkedett az édes otthontól távol.” Ekkor kapta az első ütést. Kivívta magának. Sőt… Az egész viselkedése olyan volt, mint aki szándékosan hergel. Semmi védekező reakciót nem mutatott. Újabb megjegyzéseket tett, újra felszívtam magam. És ekkor rántotta ki a fiókot. Hihetetlenül gyorsan cselekedett. Az egyik pillanatban még a tenyerén feküdt a pirula, a másikban már a nyelőcsövén szánkázott le. Elkaptam a torkát hátha megakasztom az útját és felköhögi. A falhoz löktem, többször egymás után. Addigra már lenyelte. Szinte azonnal elveszítette az eszméletét és mire Riley berontott, már nem élt. A többit azt hiszem, már tudjátok. – Meredith kérdően pillantott körbe, ezért folytatta. - Egy nő vezetésével katonák özönlötték el a helyet, vörösen izzó riasztóberendezés vijjogott. A nő közölte velem, hogy nem vonnak felelősségre a toxikológia eredményéig. Itt minden úgy működik, mint egy városban, mondta, nekünk is vannak jogaink, mily meglepő. Ha kiderül, hogy én öltem meg és nem a gyógyszer okozta a halálát, aminek elég kevés az esélye, akkor kivégeznek a 23.§ megszegése miatt – olyan könnyedséggel mondta, mintha az időjárásról ejtett volna szót.
  Egyedül Meredith érzett keserű ízt a szájában. Egyedül ő sajnálta Isaacet. Egyedül ő tudta, vagyis sokkal inkább érezte, valahol a zsigereiben, hogy ez az egész miatta történt. Talán önző gondolat, de helyesnek vélte. 
  „Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben lennék halott a múltban, mint itt eleven.” Idézte fel magában Isaac hozzá intézett szavait. 
 A kézfejével itatta fel a kibuggyanó könnycseppet, mielőtt végigszánkázott volna szeplős arcán.

5 megjegyzés:

  1. Drága Skyler! ♥
    Azt hiszem, hogy távollétem alatt el is felejtettem, hogy ennyire jól írsz. A mai nap folyamán újraolvastam az összes eddigi fejezetet, hogy az idebiggyesztett véleményem ne csupán szedett-vedett ámuldozásból álljon, de azt hiszem, még ezek után sem találom a megfelelő szavakat. A történeted különös irányba és szokatlan tempóban halad, de azt hiszem, hogy ez adja az igazi varázsát. Sokszor ködös és titokzatos, mintha ezzel szemléltetnéd azt a bizonytalanságot, amit a szereplőid éreznek a helyzetükkel kapcsolatban. Ahelyett, hogy hagyományos kronológiai sorrendben haladnánk, ehelyett oda-vissza ugrálunk az időben, ami rendesen lefoglalja az olvasó agyát, de egyúttal üde felfrissülésnek, kirívó színfoltnak is felfoghatjuk az unalmas történetek szürke tömegében. Nagyon okosan használod a világot, amit megteremtettél, és ezt mindig is irigyeltem benned. A szükségesnél többet sosem közölsz, néha még talán túl keveset is, de ezzel bebiztosítottad magadnak az olvasóidat, hiszen szerintem mindannyian tűkön ülve várjuk a következő fejezetet.
    Bevallom őszintén, az elején voltak kételyeim a karakterekkel kapcsolatban. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszel hét teljesen különböző fiatalt megteremteni, és utána egyenlően érdekessé és sokoldalúvá tenni őket. Sokszor tapasztaltabb szerzőknek is meggyűlik a bajuk a szereplőik kidolgozására fordított energia egyenrangú elosztásával (elvégre nem lehet mindenki George R. R. Martin). Ám bátran kijelenthetem, hogy neked sikerült ezt a hét fiatalt a semmiből előteremteni és érdekfeszítő embereket gyúrni belőlük. Mindannyian számtalan harcot kellett, hogy vívjanak az életük során, de a legnagyobb küzdelem a saját démonaik ellen folyik, és ez nagyon tetszik. Váratlanul ért, hogy éppen Isaac hullott el elsőként, egészen fantáziapiszkáló volt a maga beteg módján. Megvannak a tippjeim és teóriáim arra, hogy szerintem ki fog utolsóként életben maradni, de jobbnak tartom, ha ezeket most inkább nem mondom el. ;)
    Rendkívül választékosan és kifinomultan fogalmazol, sokszor csak kapkodom a levegőt egy-egy gyönyörű szókapcsolat és szokatlan jelzőhasználat után. A történet cselekményének brutalitását páratlan pontossággal mutatod be, ami hátborzongató, de nem negatív értelemben. Úgy érzem, hogy csupán ismétlem önmagamat, amikor az egekig és vissza istenítelek a szóhasználatod miatt, de száz százalékosan megérdemled ezt az istenítést, mert nem sok bloggerinába szorult ilyen szintű precizitás, mint amennyi benned van.
    Az érettségi miatt természetesen szorítok neked, igyekszem küldeni a pozitív energiákat az internet hullámain keresztül! :) ♥
    Szeretettel ölel,
    Drusilla Edwards

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Egyetlen Drusillám!

      Ezer bocsánat, hogy most válaszolok, de végre sikerült eléggé összeszednem magam a blogoláshoz. Mikor elolvastam a kommented hatalmas mosolyra húzódtak az ajkaim, nagyon megmelengették a szívem a soraid, el sem hiszed mennyit jelentenek nekem!

      Mindig is oda voltam, ha az olvasók ennyire részletesen leírják a meglátásaikat a fejezettel kapcsolatban, mert a mai napig bajban vagyok vele, hogy át tudom-e teljesen adni a kuszaságot, ami megfogant a fejembe. Szándékosan vezetem ilyen zavarosan a szálakat és ugrálok az időben, úgy képzelem el az egészet, mint egy jól időzített horrorfilm: idővel mindenre fény derül.

      Szerintem egy történet kulcsfontosságú elemei a szereplők, ha azokra elég hangsúly van fektetve baj nem lehet és én imádom őket egytől egyig ez is a baj, hiszen nehezen fogok tudni megválni tőlük. Sajnos, úgy tűnik Isaactól sikerült,de a mai napig fáj a szívem, viszont 15 fejezet alatt mindenkit meg kell ölnöm, egyetlen kivételével. Egyébként kifejezetten kíváncsi volnék szerinted ki az az egy, ha gondolod súgd meg nekem emailben, nem fogom elárulni és a történet menetén sem változtat majd! ;) (skylerwilson@citromail.hu)

      Köszönök minden kedves szót, ennyi dicsérettől már szinte elpirulok, aranys vagy és boldoggá tesz, hogy így gondolod! :)

      Ezer puszi, kellemes nyarat! <3

      Ölel,
      Skyler

      Törlés
  2. Drága Skyler!

    Az eddigi összes "sikolyt" olvastam már, mégis csak most vettem erőt magamon, hogy elolvassam az utolsót is, és mint mindig, nagyon-nagyon remélem, hogy gyorsan hozod a fejezeteket! :)
    Először volt egy halvány megérzésem, hogy a Rush hasonlít egy könyvre, egy versre, egy filmre, valamire, amit már egyszer olvastam/láttam. Most viszont eszembe is jutott, és ettől csak még zseniálisabbnak érzem a történetvezetés. Az nem titok, már többször is írtad, hogy szereted a krimiket/thrillereket, így talán az egyik kedvenc íród Agatha Christie (akitől szeretsz idézgetni is) nekem ez pedig a Tíz kicsi négerre hasonlít nagyon, ami fantasztikus, mert mindig is szerettem volna olvasni még egy olyan történetet!
    Egyszerűen a borongós hangulat, a leírások, és a Halál ábrázolása olyan gyönyörű, és bár negatív felhangja van, mégis Agatha és Te is páratlan profizmussal tudod átadni a szereplők érzéseit. Viszont a könyvtől eltérő módon a Te történeted ugrál az időben, zavarja az olvasót, leköti az agyát, míg az emberekre koncentrálok, és próbálok elmerülni a küzdelmükben, múltjukban (én) próbálok nagyon összpontosítani az időre is, mert ebben a történetben az is nagy jelentőséget játszikk! Írhatnék hosszan a csodálatos technikádról, és az egekig marasztalhatnám a fogalmazásmódodat, de ezt már előttem Drusilla megtette, én pedig nem szeretném még egyszer leírni, azt hiszem te is tudod, hogy nagyon csodálatosan írsz, s ebbe a jelzőbe most megpróbáltam belesűríteni mindazt, amit gondolok az írásodról és rólad. ♥
    Drusilla megnyugtatott a kommentjével, hogy nem csak én nézek sok összeesküvés-elméletes krimit, nekem is megvannak a tippjeim, és elméleteim a történet kapcsán. Nem szeretném elmondani, hogy ki marad utoljára (bár az elméletem szerint ő is valószínűleg meghal), de annyit elárulok, hogy szerintem az illető nő. ;) Pontosan megmondhatnám a nevét is, de szeretném, ha a többiek is ötletelnének egy kicsit. :) Ezenkívül természetesen a kedvenc karaktereim is megvannak, úgy mint mindenkinek; én Riley-val szimpatizálok a legjobban (persze ez nem azt jelenti, hogy a gondolatmenetem alapján ő marad utolsónak), az ő karaktere áll hozzám a legközelebb, (ráadásul én is űzök egy japán harcművészeti sportot, a kempot, ami nem box, de hasonló) azt leszámítva, hogy én edzőt nem öltem :D. A férfi karakterek közül talán Lex múltja érdekes, és arra vagyok még kíváncsi. Továbbá Meredith és Anja azok, akikkel nem nagyon-nagy a szimpátia, de ők is érdekesek, és kíváncsi vagyok rájuk.

    A nyárra kellemes kikapcsolódást, és sok ihletet kívánok Neked!
    Virtuálisan ölel, Tiziano Aimée

    PS.: A hetes szám a hét főbűnt akarja jelképezni? - Ez a kérdés nem hagy nyugodni. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tiziano!

      Igen, ez egy remek megérzés volt, valóban sokat segített a Tíz kicsi néger a történet koncepciójának kitalálásában, de valójában egy tavaly nyáron olvasott Vavyan Fable könyv adta az igazi ihletet, amely egy dzsungelben játszódott, illetve a Fűrész filmek alapja - azért csak az alapja, mert bevallom őszintén egy részét sem láttam.
      Hű és köszönöm szépen ezt a rengeteg kedves szót, őszintén örülök, hogy személyedben újabb nagyszerű olvasóra tettem szert, hiszen én is nagyra értékelem a te munkáidat! Mikor belefogtam a történetbe meg sem fordult a fejemben, hogy mennyire nehéz dolgom lesz hét főszereplővel, de valójában nem is azzal birkózom meg nehezen, hogy mind a hét más személyiségű legyen, hanem az, hogy miként váljak meg majd tőlük, mert hát ez a történet lényege. Szóval köszönöm szépen még ezerszer! Hihetetlen erőt adtál a soraiddal! :)
      Meglepő, hogy a legtöbb olvasómnak Riley a kedvence, az ő karaktere az, aki már az elején benne volt a fejemben, nemhiába ő szerepel Phoenixxel karöltve a fejlécen, az én szívemhez is közel áll, ugyanis megtestesíti mindazt az erőt és kitartást, ami a legtöbb karakteremben nincs meg.
      Nagyon értékelem a találgatásokat, rengeteg verziót hallottam már, de őszintén remélem azért sikerül meglepnem majd titeket a végkimenetellel! ♥
      Hálás vagyok Neked, hogy olvasol és írsz véleményt! :))

      Kellemes pihenést és sok ihletet!

      Ölel,
      Skyler

      Törlés
    2. Ja és Tiziano, bocsánat, de nem válaszoltam a hét főbűnnel kapcsolatos kérdésedre: igazából egyáltalán nem gondoltam erre, de mikor rákerestem valójában mik is ezek a bűnök tényleg néhány közülük ráillik egyes szereplőkre, viszont ez csupán a véletlen műve! ;)

      Puszi,
      Skyler

      Törlés